"Fa vagy, melynek ágait madarak terhelik - mit érzel: terhelést vagy a madárzenekar hajnalhangjának szólamát?
Álom vagy, mit megvalósít a tenni akarás körülményekkel való együttcsengése.
Testet öltés vagy, mely álmokat tűz ki, hogy visszacsatolja a valóságot a Természethez.
Ember vagy... kinek a kedvenc, leggyönyörűbbnek tartott hang azt súgja: Ébresztő!
Álmod véget ért!
Mégis, csak most kezdődik igazán..."
/Gyógyhangok című könyv - Részlet/
*
"Én szeretek érezni. Még ha facsarja, csavarja, roncsolja, hasítja, metszi, szédíti, göngyölíti, szúrja, döfi, fojtogatja - egyszóval kínozza is azt a bizonyos belső ismeretlent a sorshóhér, még mindig jobb, mint ha rá sem pillantana. Enélkül magát a létezés tényét is bánnám.
Mégsem jó szenvedni, mert minden valahol szenved is, végződjön bár e kecstelen szótő akár "ly" betűvel, akár "s"-sel. Minden bűvölő istentáncban van valami megmagyarázhatatlan melankólia: valami múlékonyságra emlékeztető, valami szirénszerű, kesernyés szenvedély. Mint a mécses: szép, de az éjszaka és a halál teszi igazi dicsfénnyé"
/Halotti beszéd a hóhoz/
*
"De örökké benned égek, s ne feledd, ha húszas éveim, vagy akár egész éltem Nélküled telik el, én leszek az a különös kis hópehely, mely zavartan mocorog, izgágán fészkelődik a légben, hogy aztán hangod szövetkabátjára hulljon, s megtisztítva annak ideges rezgéseit, olvadjon bele feketeségébe.
A tél is ekképp olvad tavasszá - én is ekképp leszek Veled"
/Levél a képzelt jövendőbelihez/
*
"Még utoljára!" - kontrázott a lelkébe suttogott szónak vissza.
Sóvár "hadd"-ok tömkelege tódul most szíverébe, s megtapad falán a múlt magzata...
Tényleg, volt már olyan veled, hogy függetlenül életkorodtól, valami gyönyörű melankólia szállt rád, s nosztalgiázni kezdtél? Tán előző életedből hoztad e képességet, ezt a világérzést, mintha átéreznéd a sivárság gyönyörét - sőt, mi több, az őskáoszt s az egész világteremtést... Az Egész isteni szépségét, fenségét, öröktől való varázsát. Mintha a mindenség súlya mellkasodon ülne, s dobogna, ez viszont kellemes teherrel nehezülne rád.
Nosztalgiák legzsongatóbb deja vu-inek édes mélabúja sétál most a sétáló elmén, képzeteket, régi életérzéseket felidézve... Nem kell hozzá füstölő, gyertya, szertartás - úgyis magától bukkan fel a Hangulat. Apró dolgok is kiválthatják, de annál erősebb utóhatása. Ezekért érdemes élni, s embernek tudni magunkat"
/Utoljára/
*
"Azt hiszed, csak te cipeled a fanyar ropogású rönköket, és csak benned reked meg az egyensúly mértéktüzet lövő sárkánya. Bár a túlzott egyenesítettség szintén a nemlét felé mutat, a mérleg billenése mutatja azt az életet, mely erőlködés nélkül élhető, mégis szenvedsz, mert velejáród ha szeretnéd, ha nem, az irányszabás kettőssége: a primitív lét és a lila pókháló hídja nem rekedhet meg valahol a mindegy mocsarán - így mindig a testbe, a szervezet(t)be szükséges visszajutnod, akármilyen erővel kacsint is a pillanat: maga a világ. A Marson azonban emberként élni legalább olyan nehéz lehet, mint földönkívüliként emitt"
/Az vagy te/
*
"Rágyújt a Nap, fekete pipafüst karikái körökön túli világokat sejtetnek. Koromkoszorú fonja körbe a nappal ágait, hogy a szürkület egyre árnyasabb alakot öltsön. Bagolykönnyek prizmáján megtörik a fáradtság holtpontjának tükre. Víztükör csak e sosem-fásuló világ, hol a végtelen kékség lényei masszírozzák őseredetük égi feladatoktól gémberedő hátát.
Izzad az est, a zsibbadt napfény emlékét még nem heverte ki. Hirtelen lezúduló cseppek jelzik hőség-csömörét, de hamar elcsitul az eső iránt érzett fellángolása.
Kávészín lélekszáron mocorognak az életérzés hunyorgó barkacsillagai. Szívószál az, mivel kiszívja a meleg az energia zsongó méhkasának termését: az ihletmézt.
Barangolnak árnymedvék az idegerdőben, de a csittujjak hamar nyugalmat lehelnek a kavargó, kékes szelekkel áthatott belső tájra."
/Költői próza/
*
"Külső, poros szemmel naiv vagyok - de nem az a naiv inkább, aki csak azt hiszi el, amit láthat, amit lát a tömeg, ez a nagy csalódásmassza, s a bizalmatlanságot beléplántálja?! Mert bizony, ebben élünk.
Igen, kételkedem - örök Luciferke vagyok én!
Kételkedem abban, hogy az ember rossz, hitvány; kételkedem abban, hogy a haszonelvű gyakorlatiasság több a szívnél és a képzelet világroppantó erejénél; kételkedem... a Rosszban!
De Benned soha!
Mert megőrültem"
/Megőrültem/
*
"A sok hatalmaskodás, önhittség és romlott lelkület mellett azért sok egyéb mást is megtapasztaltam.
Az ember nem csak métely a Föld testén - táplálója is lehetne, ahogy neki is az őshona.
Mindenkinek büszkének kellene lennie földi származására, mert ilyen szép helyeket még itthon sem pipáltam, pedig elég sok tájat bejártam már saját kis lakomban.
A kulináris élvezetek magas foka felért egy komplett csillagzápor elszívásával...
De azért az emberek között is akadt jó. Sőt, a jó emberek jobbak voltak mint itt bármelyikünk! Sehol másutt nem láttam így csillanni szemeket - no nem a külsőm miatt, ugyanis emberalakot öltöttem e röpke időre -, és soha nem láttam az irgalom, a kedvesség, és a szeretet ennyi árnyalatát egyszerre! Sőt, náluk szivárvány is van, és az esőjük is ezerszer enyhébb - mégis, még e langy zivatar után is képződik szivárványuk - azaz reményük! Az égbolt tanítványai ők, aki arra inti őket - soha ne adják fel!
Ők néhol pedig túlontúl makacsok - és feladják..."
/Űrlény-napló: a Földön/
*
"Mert minden és minden káprázat, csak az akarat nem, mely iránytűje a hangulatnak. Rakhatnád-e le szebben a cipelt súlyokat? Kötve hiszem - lehetetlen ez, rég recsegő lemez minden sor, ha nem színezel lelket a jelenésekre. A legszebb jelenés mégis a valósan fogható - mi a láthatatlanból általad előhívott, túlvilágról vágtató, s az a tó, melybe súlyaid dobod, az a tó, mely rebbenetlen arcod tükrözi vissza.
Révbe értél, célod bár mindig van, s kis nyilak képzik az óriásnagy célnyilat. Arcod mosolyra vagy könnyre derül, s a csönd páráin át szitáló végtelen minden cseppet felitat. Hol a Te önmagadba önmagad képmását fogad. Létezik-e szebb fogadás? Szebb, mint maga az adás. Nemesebb, mert részeket egybecsiszol, mozaikfestményt áhítatod ablaküvegére fest, mígnem az a test, melybe belesüppedtél egy felsíró napon, az a megismételhetetlen alkalom, mely a pillanat nevet viseli."
/Hajnalba hunyt hangok/
