Álmok malma (Különvers)

1)

Nemcsak az álom dolgoz fel ébert - az ébrenlét malmában szintén őröljük álmok gabonáját.

2)

lllúzió csak akkor a világ, hogyha nem hiszünk semmiben, és markoljuk csupán dolgok árnyát.

3)

Nem is a remény az, ami legutoljára meghal - sokkal inkább a tettvágy.

4)

Túlvalóság erőlködő izmaitól egy puhán elénk sejlő kép elránt.

5)

A tabu, akárcsak korcsolyapálya: vagy elbukunk vagy kápráztató megoldásokkal élünk.

6)

Csuszamlós az élet, néhol tabu rákérdezve eszmélni rá, de míg kérdés, addig még nem szűnt.

7)

Körkörös áramló változás, világ azért morzsolódik, hogy még egészebb legyen: édes ellentmondás.

8)

Mondom én, hogy nem ésszerű a mindenség, víz oltja bár tüzet, de átforrósodik minden hullámzó varázs.

9)

Megférhet minden egymással, ha elég tágas elméd érző csarnoka, s élőlénynek tekintesz mindent.

10)

Csak az az élőlény robot, ki kizár minden mást gyűlölködve, s csak tagadás menyegzőjén mond igent.

11)

Túl komolyan ne végy semmit sem, úgyis minden csak egy álom, ami mégis több, mint torz ébrenlét.

12)

Öncáfolat széles látókör-ismérv, álom s éber egyek valahol, hol őrlik egymás csendjét.

Lucretius:Természetről - Parafrázis III - V. könyv (Fejlődik a társadalom, kialakul a művészet és a tudomány)

Eredeti:

[...] Közben a mindenség roppant forgó palotáját

Önnön fényükkel telehintő őrök, A Nap s Hold,

Feltárták azt is, mint járnak körben az évek,

És hogy ez okszerűen s kiszabott rendben folyik így le.

Már falak és bástyák közt élték életüket le,

És szétosztva művelték kis darabokban a földet,

S már a vitorlák, mint a virágok, ringtak a vízen;

Társaik is voltak már szerződésnek a révén.

Akkor kezdték zengeni költők azt, ami történt,

Mert nem sokkal előbb jött rá a betűkre az ember;

Éppen ezért nem látja korunk már azt, ami régen

Történt, csak ha az ész maga képes nyomra vezetni.

Földművelésre meg építésre, hajóvezetésre,

Törvényekre, a szerszámokra, utakra, ruhákra

S más hasznos dolgokra s az élet egyéb örömére:

Költeni, festeni és szobrot készíteni, szépet,

Hosszu tapasztalat és a serény ész vizsga figyelme

Eszméltette az embert lassanként kitanítva.

Így apródonként az idő mindent csak előhoz,

És elménk a világosság partjára emel ki:

Mert látjuk, hogy az egyikből mint jő ki a másik,

Míg minden tudomány lassan fölkaptat a csúcsra [...]

Parafrázis:

[...] Mindez hozta magával égen világoló őspár fehér szikrákból

sugárló kinyilatkozását: miként bomlik is ki Időgombolyagból

napra-nap, évre év -  nem tudtuk öröktől fogva titkukat.

Mert ennek a sorskusza varázsnak új s új illeszkedések képzik

mégis-rendjét, aranymetszés bájos szabálykeretei közt,

s játszi röpkedésén túl a világnak komoly harmónia

kincse káprázik tájakon. Miként ember a földet, úgy égitestek

a Földet művelték, magzó virágkisdedek sírásával körforgásban

alantit öntözve. Néma emanációban kuporgott a víz, mígnem a hajó

kimondta őt, akár mélységben fekvő érzelmet a gondolat kévéje.

Így ragyogott fel gyötrő gyönyörrel az első költői szó, mely bölcsejében

betűit rímesen ringatta. Az emlékezet nem örökkévalóban fürdik azonban,

így hosszú kimunkálkodás festői hangjai, csak mik főket művészet

alkotására késztik, így suhan tapasztalatzongora zápora lelken végig,

századok habjain. De bármely út, mely az élet alapjaihoz szükség,

tükrét képzi a temérdek tüsténkedésnek, mit az ember valaha végbevitt.

S mi mélyen szunnyadott, lassan csak meghozza gyümölcsét,

hogy a gyülemlett ősi tudás gyarapítsa e csillapodó mindenség egyre

hevesülő jelenségeit. Ok tincsét okozat fonja el nem múlóvá,

másból bukkan ki egyik, hogy minden eddig tudhatott völgyből

hegyig jutva balzsammal borítsa fáradozások porhanyós sebét [...]

Lucretius:Természetről - Parafrázis II. V. könyv (A Nap keltének és nyugvásának lehetséges okai)

Eredeti:

[...]Rózsás hajnalt szinte azért hoz az ég peremére

Biztos időben a természet, s árasztja ki fényét,

Vagy mert újra a föld színére kerülve a napfény,

Hírt ad jöttéről, az eget felgyújtva tüzével,

Vagy mert megtorlódik a tűz, és épp ez időben

Sok-sok magva szokott egy helyre kerülni a hőnek,

S ez teszi azt, hogy folyvást új fény árad a napból,

Mint mondják, hogy napfeljöttekor Ida hegyéről

Nagy tüzeket láthat, hogy szétszóródnak, az ember,

Majd gömbbé tömörülnek, s mintegy kört alakítnak.

És végtére is azon sincs semmi csodálnivaló se,

Hogy bizonyos táján az időnek olyan sok anyagja

Gyűlhet a tűznek meg, felújítva a nap ragyogását,

Hisz sok mindent látunk még, ami biztos időben

Történik, mint biztos időben nyílnak a fák is,

És a virághullás is biztos időkben esik meg,

Tejfogainkat a kor szintén kiszabott idejében

Vetteti el, majd vonja be lágy szőrrel, mi pihétlen,

S készteti később, hogy lágyszálú szakállat eresszen.

Végül eső, hó, szél, felhő s árvíz is az évnek

Többnyire csak bizonyos szakaszában lép fel ugyancsak.

Minthogy amint az okoknak megvolt kezdeti rendje,

És aszerint folyt minden kezdettől a világon,

Most is minden biztos renddel járja az útját [...]

Parafrázis:

[...] Égalj selyemtükrére azért fonhatja habszirmok

fehérét a termő világ, és bocsáthatja ki hajnali sugárzását,

hogy a napfény újfent hatalmát hirdetve, lobbanjon

saját fáklya-dicsőjéből -  súgja vélelmem. Másik eshetőség szerint pedig,

toluló tűz gyűrt égpapírra szerteszórja így hamufelleg-magvait,

e hamu mégis forró sziporkával tele, ezért is gyógyít sötétet a fény.

Majdan egyre fröccsengetve, simogató vagy épp szurdosó 

zsarátnok-varázsok pompáztatják e világ komor arcát,  s merő gyönggyé

alakítva e hőgolyóbist, káprázik napsugár hegyen túl s innen.

Ne tündököljön lepettség ragyogásától tekinteted attól a tudattól se, 

hogy érák gyermekei és Nap kezet fogtak barátságuk víg keresztjén át,

keresztülkaptatva idők vágtázandó útösvényein át,  libegnek tereken tovább.

Virág hulldokló cafatai is idő-dobozkába illeszkedve hervadnak újjá,

hogy a régi levetve a múlás bőrét, adjon helyet új csíráknak.

Serken embernek is foga, s kinő pelyhedző állvattája ifjúi korba lépve,

ahogy annak kezdetrendje, s káosz-vége.  Zápor, havak, szellő, felleg,

s oly híven zúduló, gátat-horpasztó, túlcsorduló víz is csak akkor

csepereg alá világokra, mikor valami titkos tudás azt mondatja természettel.

Ok csermelye ősok-érből csörgedezve okozat-óceánba torkoll,

sürög-forog sebbel lobbal e pírba vont mindenség,

hogy sápassza csak az elmúlás, de ez, miként rendje kozmosznak,

kezdetvég-közöttes mámorlétezésben nyerhet értelmet csak [...]

Túlnyúlva

Kinek lelke csak fejbúbtól talpig ér,

nem szikráztatja auráját a friss szél,

s ő sem bizseregtet sugaraival környezőt,

a könnyek nem ősfiókjaiból fakadnak, sőt,

még csak nem is az érzéseiből -

miből e gyöngyöző varázs feltör,

csupán egy rideg cseppcsatorna,

mi a bánatát elhantolja,

vagy akár lepetésig hatott gyönyörét,

nem igazi gyönyör az -  nem is öröklét!

Mert az elhallgatott, az ösztönmély értelem,

amiből rezdülés fakad, több mint sérelem,

mint felfújt "én" keményének kénytelen olvadása -

mint belső műalkotások önkénytől horpadt mása.

Nem! Az igaz intelligencia illanó csoda,

e csoda kunyhójában megsejtett szerény palota,

sejtmély gondolatokban rejlő könyv,

simult utak selyme, mit fed göröngy,

agyagmasszában lappangó, faragott mosoly;

alágörbült ajkakat ösztökélő "most szólj!"

Minden felszín mögött hömpölygőn ott csellengő mélység,

abból felszálló madarak röpte mögött a kékség.

Morajlik az igazság, mégsem fog világba ordítani soha,

ha lelked túlnyúl határokon, szárnyaid kibontva.

Lucretius: Természetről - Parafrázis IV. könyv (A képek úgy hatnak a képzeletre, mint a szemre)

Eredeti:

[...] És hogy ez így van, amint mondom, megtudhatod abból,

Hogy mit az elménkkel látunk, mind arra hasonlít,

Mit szemmel látunk, s így létrejövésük is egy lesz.

És miután kimutattam, hogy például oroszlánt

Képek után látunk, amelyek behatolnak a szembe,

Tudnivaló, hogy ilyen módon szintén az oroszlán

Képe zavarja a lelket, s mást, mit lát is, azonmód

Látja, akárcsak a szem, csak lengébbnek veszi észre.

Éppen ezért, amikor testünk álomba merült is,

Éber a lélek, mert akkor szintén ama képek

Izgatják, amiket nap közben fog fel az elme.

Annyira, mintha valóban látnánk azt, akit immár

Élete elmúltával a sír s a halál fogadott be.

Erre azért visz a természet, minthogy valamennyi

Érzék elzsibbadtan nyugszik ilyenkor a testben,

És azt, ami téves, nem cáfolják ténnyel, igazzal.

És emlékezetünk szintén tétlen, lankadva szunyókál.

S nem veti ellen, régóta halálfia az már,

Kit még életben levőnek képzel az elme.

Azt se csodáld ezután, ha mozognak előtted a képek,

Illegetik magukat, s lóbálják karjukat egyre.

Álmunkban legalább úgy látszik, mintha csinálnák,

Mert mikor egy elenyészik, más jön utána egész más

Helyzetben, s ez tűnik fel mozgásnak előtted.

Tudnivaló: mindennek gyorsan kell leperegni:

Oly nagy a mozgékonyságuk, valamint sokaságuk,

S szinte olyan nagy akármely percben a részleteké is,

Hogy folyvást bírják pótolni, mi semmibe mállott. [...]

Parafrázis:

[...] Úgyhiszen mondom, miként van az, eredőn,

amit elménk polipkarja felfog, mindaz mása

ama karoknak, mik valóságból terebélyesülnek -

s azt szemtükrünk szintézise által az Egy lebbenti láthatóvá. 

Mikoron már kimutatható lett általam is, véve sörényes jószágot, 

mely oroszlán-valója hős festmények általa sejlik eleinte előnkbe, 

tekintetünk páncélját hágva tisztán tornyosul fortyogva eszmekamránkba -

tudni lehet, a hús-vér állat légző képe is belső állóvizet kavargat,

s így másra is nyer íriszpanorámát bár, de homályosul összpontosításunk

esszenciába tömörülő keménységétől, s lággyá ömlik bugyogva a körött-kép.

Éppen ebből fakad, hogyha szenderpelyhek csúsznak is le meredek pillapályáinkon,

a lélek éles és éber, hiszen ugyanazon képszeleteket vág le világtortából, miként

valódi ébrenlétben. Sokszor hunyt kedves síri halk sziluettje is áhítattal lebeg ingaként

koponyánk tartalmának étheri kivetülésében. Az Álom nem ítél: így igaznak hivén

minden balgát, csalárdot, nem öklendjük vissza édesnek tetsző lúgját sem -

emlékeink ládikáinak milliom kincse is meghitten szundítozva piheg párnáján.

S régesrég ismeretlenbe tűntet is élet ismerősének tekint e csintalan alvó agy.

Mocorgnak ugyancsak, meglepetés-lepkék ne szálljanak ezt illetőn rád,

ezek a képmások álmodban, rezegtetve pillájuk, táncolnak kacéran, legyezve

illúzióktól gyöngyöző homlokod.  Váltakoznak képek, minthogyha ténylegesek

volnának, s fel sem tűnik neked, milyen illékony, zabolátlan hablaty is kavalkádjuk.

Folytonos lepergésben, akár élet utolsó képhomokórája, vannak e nemlétezők,

siklanak szende sikollyal előre millió mozaikok, s az apródonként szemerkélő

részek űrjét kitöltik, akárcsak te e fenséges ürességgel ásító természet terét.[...]

Négy lábbal a föld felett

Másokat talán nyomaszt

a vélt barlangnyi állat-tudat,

engem viszont felcsigáz,

egy jószág mennyi mindent tudhat;

mit mi az életben soha már -

ahány élőlény e világon,

annyiféle értelem légzik,

akár pusztán él, akár ágon.

Talán nyomaszthatná ősvad szempár 

mögött rejlő lágy lelkiséget,

ha ugyanoly szellemmel rendelkezve,

tudva mindent -  sosem beszélhet.

Cirregő vakkantás, csipogó bégetés,

mekegő nyerítés mind árnyalja az állatlét árnyát,

egybetömörül most minden nem-emberhang,

 hogy múlt-vakságok gyötrelméből gyújthasson új világlást.

Ahány létezés, annyifajta tudat,

mi nem emberi mércével mérhető.

Lehetséges, nekik mi vagyunk az "az",

s szőrös társuk számukra az örök "ő"...

Négy lábbal a föld felett surrant csenddel álmodik

a képzelet és más fiókokból nyíló tudat -

egy eszmeiségtől érintetlen tekintetnél

többet sokmillió rejtjelezett könyv sem súghat.

Tudják ők azt, bölcs elnéző, rejtélyes mosollyal,

amit az emberek gőghitten mégsem,

ahányféle létezés e páratlan Földgömbön,

annyi  mélyből előbújó értelem.

S ha markodban rezegne csibe reszketése -

benne is lásd meg örökléted tükrének hullámzását!

Lásd meg parány, sárga pihéiben a Napot,

s  hálák esősugarával tölti meg múlásod árnyát.

Bölcsen halk árnyak

Mikor érzem ízét a hallgatásnak, 

szinte recsegnek a bölcsen halk árnyak,

bújó, szelíd összegömbölyödésben,

a gyógyultság szúró szépségét vérzem.

Utolsó tollvonása a reszketeg létezésnek,

halállá és életté írja örök regényemet,

és a végesség kirittyenti magát 

szépséges életté, majd perceg tovább.

A legszebb szó mégsem a szeretlek,

hanem a hallgatás, mi kereszt lett - 

édes kereszt, mely magában hord dajkálón mindent,

lehetségest, lehetetlent, e káosz most a rend,

hiszen nem minden kizáró, mi ellentét,

a zúzongó zaj sem okvetlen csendet vét.

Minden rejtettséggel mindenben ott kavarog,

mi bizsergés lett, mitől élek, attól halok.

S amiből fölzöng majd a hömpölygő szó,

dicsőn siklik majd néma hullámán hajó,

egy hős hajó, amely alatt elterül befagyva

mindenek eredetének ráncba simult arca.

S ahogy lágyan iramlik szóhajó alatt a habcsend,

bennem egy emlék zivatarszürke varázsa dereng,

a homály izgalma ez, szellemet korgatva felforgató,

ki-ki sorsa szerint, de a lét mindenkire hangtalant ró.

Pisszenéstelen tiszta áhítat hullón bolyongva,

simítja víztükör-bőröm, ez az ujjbegy-korcsolya,

mi úgy törekszik előre, mint hajó habokon,

a vízhát mélymasszázsa az emberivel rokon,

de mi túlmutat emberin, s más világokba hajt,

s mégis összeköti a kettőt, és egyfelé tart,

az az a némaság, mi nem repeszt sem jeget, sem sírhelyet,

ez a világ utáni teljesség hangja, a csodák felett.

Űrlény-napló: a Földön

Furcsa dobbanások jelezték jöttét - és nem volt mit tenni, behódoltam. Be kellett szállnom - tizenkilencedik érzékem ezt súgta.

Igaz, otthon, a Földiek által szikáran csak "kilencedik bolygónak" nevezett helyen kissé más a helyzet, s az űrhajójuk is másként fest fényeket a közös Kozmoszba - de tudtam, itt az én időm.

Végre megismerhetem a Földlakókat - akik hírük szerint messze a legbeképzeltebbek a világkerekségen, mégis, a leginkább önironikusak - valahára láthatom az ambivalencia bolygóját.

Elég volt egy nap? - kérdezhetem utólag magamtól, de a válasz hamva már úgyis az űrben kereng... Mármint szó szerint véve. Ugyanis, ha utazáskor gondolatom fonala elvész, akkor kiszállva fejemből, egy halk, színes vagy szürke érzéscsíkot hagyva maga után, egyszerűen elpárolog vagy tovahamvad.

Maga az utazás nem volt különösen izgalmas - csak a szokásos. Szféralakók dimenziókapukat ékesítettek (pedig mindig is mondtam, hogy nem kell annyit cicomázni, még elriasztja a valóban komoly érdeklődőket, de hát lehet ezeknek beszélni...), a fekete lyuk, ahogy szokta, ásított, bár most nem sütöttem el poénom, már ami a kávét illeti. (Az meg pláne nem olyan formában létezik itt, az Euridiké bolygón, mint a Földön. Itt lila és gömb alakú; amott hosszúkás és barna. Az itteni a legerősebb afrikainál is erősebb, a legenyhébb is a földi heroinnak felel meg, ami kiüt egy földi halandót - mi viszont, nem dicsekvés- hanem tényképpen, de sokkal erősebbek vagyunk, literszámra kortyoljuk) Tehát semmi extra nem volt az úton. Á, még egy fontos apróság: egy galaxisharmat a fejemre pottyant, de nem lettem atommérges.

Igazából egészen más az itthoni, kényelmes kis felhőpamlagról írni, mint konkrétan átélni az ottani, olykor megrázó élményeket, többek között a rendkívül kényelmetlen, ágynak nevezett borzadályt.

Nos, az is egészen más, ha megkérnek, hogy írjak róla (márpedig így történt, ezt még behajtom Ürüktü-n, e bájos bajkeverő barátnémon...), és persze megint más lenne, ha kedvtelésből írnék. Lenne jobb dolgom is, például csillagok füstjét beszívni - ez egyébként a Földön a dohányzásnak felel meg, de csak majdnem, mert ott káros szenvedély, itt pedig tulajdonképpen feltöltődés, a legegészségesebb formája mégpedig, sokszor az alvást is helyettesíti.

Több dolog is feltűnhetett az olvasónak. Egyrészt, hogy van egy barátném - igen, mi is nemek szerint oszlunk fel, de nem kettősség által, hanem körülbelül tizenkét féle nem van, akik kedvükre tájolódhatnak vonzalmuk szerint, bár itt is általában ketten alkotnak egy párt, s egy bizonyos nemfajta általában ugyanazt a másikat vonzza. Ezek közül csak az egyik a nőnem, s egészen másként is néznek ki alul-felül; teherbe azonban az eshet, akinek kedve tartja. Ez komikusan hangzik - ezért néztem nagyokat, amikor az eleve szegényesebb nemfajtákból - mindössze két darab - faramuci módon az egyik lehet csak terhes. 
A Földön továbbá rengeteg a gyűlölet, és az izgalmat, a világ mozgatórugóját az ostoba harcok képzik, nem a pozitív izgalom. Ez a két nem csatájában, egymás negatív megkülönböztetésében, rossz hatásban és még rosszabb visszhatásban, és egyéb dolgokban is egyaránt tetten érhető.

S akkor még az ember-ember - ugye így nevezik magukat? - viszonylatok aljas játszmáiról nem is beszéltem...

Na de, amit megtanultam röpke háromszáz évem alatt, az az, hogy ne szaporítsuk a negatívat még csak a felemlegetésével se, mert akkor mi sem leszünk különbek. 

Mizantróp sem vagyok, lévén nem is emberi lény; márpedig mindenki a saját háza körül sepregessen, vagy hogy mondják arrafelé.

A másik dolog, hogy ott is van alvás, de sokkal hosszabb ideig, mint nálunk -  néha el is csodálkoztam - hát ezek végigalusszák életüket? Sebaj, jut idejük bőven így is fondorlatok kieszelésére, még ugyancsak! Nálunk egy nap tíz óra, náluk, huszonnégy, így érthető, miért alszanak olyan sok óraszámot.

Két nap alatt sajátítottam el az összes nyelv - mert arrafelé nagyon sok van, itt pedig csak egy különféle variánsai - szellemében rejlő egy esszencia-nyelvet, így most már elmondhatom, hogyha arra járnék, bárkivel szót tudnék érteni. Bár a közeljövőben kétlem, hogy arra kerülne sor...

A sok hatalmaskodás, önhittség és romlott lelkület mellett azért sok egyéb mást is megtapasztaltam.

Az ember nem csak métely a Föld testén - táplálója is lehetne, ahogy neki is az őshona.

Mindenkinek büszkének kellene lennie földi származására, mert ilyen szép helyeket még itthon sem pipáltam, pedig elég sok tájat bejártam már saját kis lakomban.

A kulináris élvezetek magas foka felért egy komplett csillagzápor elszívásával... 

De azért az emberek között is akadt jó. Sőt, a jó emberek jobbak voltak mint itt bármelyikünk! Sehol másutt nem láttam így csillanni szemeket - no nem a külsőm miatt, ugyanis emberalakot öltöttem e röpke időre -, és soha nem láttam az irgalom, a kedvesség, és a szeretet ennyi árnyalatát egyszerre! Sőt, náluk szivárvány is van, és az esőjük is ezerszer enyhébb -  mégis, még e langy zivatar után is képződik szivárványuk -  azaz reményük! Az égbolt tanítványai ők, aki arra inti őket - soha ne adják fel!

Ők néhol pedig túlontúl makacsok - és feladják...

Mondom én, hogy a szélsőségek bolygója ez.

Az én négysor(o)som

Cikázó árnyakat dobol a fény mellkasomra.

Hogy ne vakuljak csodáktól, nem nézek a Holdba.

Szendereg lángomban a világegész ősi töredéke,

verssorokból kiválok, s merülök egy emléktörmelékbe...

Mind elhordja

Dobbanásaink törmelékeit mind

elhordja a rideg szél.

Egy másik világ bús bölcsőjében ring,

mi több a szeretetnél.

Ez már nem is szavak grammja. Sokkalta több,

mint tonnányi ölelések röpke súlya.

S egy világtalan napon valami örök

érzéseink nembecsült értékét súgja.

Ez a nap majd nem a mi napunk lesz.

Fényévnyire szállítja el az idő.

De távlatok szeme majd ott evez,

hol nincs már Te, bennünk rejlő Mi -  nincs Ő...

Makacs-szonett

Úgyis szeretni foglak. Hűs csendembe, ha libben

temérdek koppanásod ablakzúzó, billentyű-moraja.

Neved úgyis ott csörgedezik majd ereimben,

Eső, leszek én örökkön zuhogó érzéseid foglya.

Úgyis megőrzöm sugaraid suhogását, hogyha egyszer

majd Te leszel, ki mállasztod szellőt borsódzó bőröm.

Napfény, melegséged létet élővé teszi minden reggel,

és koponyákat teszel arccá, szirom vagy a rögön.

Úgyis lesz még szivárvány. Ezen a keserves,

mégis harmatozó végtelenekkel terhes,

ámulat neszeitől csellengő éjen.

Úgyis lesz még világ. Ha már többé nem leszünk,

ha nem reszket már kölcsönösbe kulcsolt kezünk -

neved én úgyis hangszálaimba véstem.

A túlihletről

Én nem tudom, mi ez a gyötrőn cikázó rugó,

ami hajt előre, de felőröl;

mert lehet bár millió élet benned szunnyadó,

de mind kijőve életet pörköl,

mert ha túlihleted van, élni feledsz, s monoton-

borongón, akár szeretetéhes,

sosem laksz jól, hiszen ki ölelést vár csak korgón,

az szenved, s az csakis belül érdes.

Ölelhet noha később tízezer sor, a sorsod

mégis az, kedves én, élni és nevetni,

a négy faltól sohasem leszel igazán boldog,

csak egy szorongatott-fuldokló nagy Semmi.

Így hát, amíg lehet, túleredt tollam leteszem, mert

az üres lap maga ez a fel-felhabzó Élet,

csábíthat ugyan kristályfehér lap és tinta, eltelt

elmém a sok betűtől, így hát tükörbe nézek,

hogy láthassam, mennyi nevetőránc barázdálta

arcomat az utóbbi bús napokban,

s elszörnyülök - eddig csakis a toll nyoma vájta

bőröm, mely alkotói pírból lobban...

De már nem sokáig. S ha mégis újra írásra

adnám szívem, soraim - Ti nevessetek ki engem!

Nem véletlen sírtam fel e varázsos világra,

ha nevetek, s nevettek, nem kell ihlettől remegnem.

Majd egy nap, száz éves koromban, víg hintaszékemet

ringathatja ihleteknek néhol orkán-szellője,

de azé az ihleté, melyet mosolyokból nyerhet

üres lapom, s miből születik az emberség csöndje.

Mit tudhatok

Honnan tudjam én, ki is beszél belőlem, hogyha

bennem száz s még több élet emléke dúl?

Honnan tudjam, kit veszek öleldeső karomba,

ha testföldet benne sem egy szellem túr?

Honnan tudjam, ki mozgatja karjaimat,

mikor betűkre szabdalom ezt a világot?

Nem tudok semmit, de az egyetlen divat,

mi örök, az a kérdés, mit létemre áldok.

Mikor senki se látja

Most rak fészket a búcsú madara.

(Merre is szállsz, tán helyeken túl?)

Minden távozik. A csönd szavakba

omlik mélán, láthatatlanul...

Varázsolva sajdít álmom fejfája.

(Mondd, mikor látlak Téged legközelebb?)

Látóterem dús emléked elállja,

bejárva káoszbéli ősrendemet.

Mert savérzések káosza voltam - nélküled.

(És új múltat teremtettél bennem renddé)

Hiányodban csak elesettek hangja üget,

majd lassan vált át dübörgő szeretlekké...

(Kibomlik ajkam szárnyaiból neved,

félszeg mondom, szinte elpirultan

azt, amit csak egy zárójelben lehet,

azt, amivé én általad gyúltam)

S csak ring, csak leng az életté némult lugasban

ezer s még több kacsremény gyümölcsös vágya.

Én pedig tovább folytatom teendőm, halkan,

de látom arcod, mikor senki se látja...

Az Önsorsrontó monológja

Lábujjhegyen jár a ködös félelem,

nehogy felébressze a bizalmam.

Lábujjhegyen járom én is életem,

a föld nehogy berogyjon alattam...

Minek éljek, ha egyszer halkan

jaj, ígyis-úgyis meghalok?

Boldoggá minek tegyem magam,

s másokat, ha bölcs nem vagyok?

Minek lépjek ki barlangom

rácsokkal dúsított börtönéből,

ha egy nap úgysem hallhatom,

micsoda csillag hull rám az éjről?

Minek a nap, minek az éjfél,

ha tartalma sincsen?

Nem... A semmiség értelménél

nincs már nagyobb kincsem...

Tudom jól, még véletlen sem én töltöm 

üres életemet tartalommal.

Sodródom, mégis dacolok, s a ködön

túl nem vár élet, csak hulló sóhaj...

Utolsó sóhaj élet vége,

így hát azt én - én már sohasem élvezem!

Hagyjatok csak társaim, élve

halni - nekem a szenvedés a lényegem!

Hagyjátok nekem, hadd vergődjek -

elvégre állat vagyok a sok közül...

Nem igéznek éteri csöndek,

létemen csak lélektelen rög ül.

Sodródom - mert így kell lenni -

ez az egyetlen kőbe tört végzetem!

És sosem hagyom, hogy szeretni

lehessen engem - ez az én döntésem!

Nem is az, hogy ami még nekem hátra van,

- akár több, akár kevesebb, mint neked -

édesebbé téve, keserű-árnytalan

éljem csodáktól elvarázsolva meg...

Nem! Ez ítéletem! Csak azért se leszek boldog...

Ez rácsszéndioxiddal dúsult elmevizem...

Makacsság és sodródás ugyan ellentmondások,

de életem hősies magányban tengetem!

Ne szánjatok, ne is sajnáljatok soha,

csak ezt kérem! Védelempáncélom

túl kemény és tudom, túlontúl ostoba,

de úgyis elérem egy nap célom...

Hogy senki ne értsen, bár  gyötrelem,

a belső gyermek bennem hunyhat csak el!...

Bár zokog lelkemben a Győzelem,

vesztes leszek, igen, - őszinte szívvel!

Végül egyedül leszek. Egy kietlen

szigetnek utolsó lakójaként.

Én választásom volt, és egy idegen

érzés által látom majd meg a fényt.

Azt a fényt, amely kiáltó, gigászi hibázásom

által még utoljára kacéran mutatja magát.

De rájövök, csak a temetett szép jövőt látom,

s ki tisztán, s ki szívből, az már réges-régen tovaszállt...

Megőrültem

Megőrültem.

Megőrültem, mert... mert nem tudok egy mondatot se anélkül befejezni, hogy cirkalmas kényszergondolataim ne festenék át azt a víztükör-nyugalmat, melyet belső békének nevezünk.

Megőrültem, mert a törékeny szemekben és megtört mozdulatokban látom az érző embert. Mindenkiben! Látom a galádok szemein tükröződő vajmi, de csodás csillanást!

Beteg vagyok, tudom. Mert megőrültem.

Olykor a falak visszhangozzák beszédem - megőrültem.

Kicsit ugyan, s ó tudom, mindenből van visszaút, de meg vagyok őrülve.

Megőrülve, beőrülve, kiőrülve, beléőrülve, átőrülve, továbbőrülve... és igekötőtlenül csak így, simán: őrülve.

Szeretek mindenkit! Szeretnék a szemébe nézni annak, aki a legtöbb lesütött szempárt okozta nekem, és jól - átölelni! "Miért tetted?" - nem számít!

Mert önfeledt vagyok, mert kedves vagyok, mert megbocsátó vagyok, mert... igen, őrült vagyok.

Talán az első leírt mondatom, hová téved most minden szempár - köztük az enyém is - érvényét veszejtette, mert a belső békém épp ez őrület adja; nem a kényszeres csendelfedő - hanem a szereteté!

Megőrültem.

Már megint kezdem.

Megszállott vagyok, félnótás, udvari bolond, trubadúrnő, és... a szeretésért a végletekig elmenő.

Barna bogyók pottyannak a büszkeségre. Kit érdekel a felhajtott fő, ha az újra cinkosan csillanó mosoly adja a legfelszegettebb fej esszenciáját?

Külső, poros szemmel naiv vagyok - de nem az a naiv inkább, aki csak azt hiszi el, amit láthat, amit lát a tömeg, ez a nagy csalódásmassza, s a bizalmatlanságot beléplántálja?! Mert bizony, ebben élünk.

Igen, kételkedem - örök Luciferke vagyok én!

Kételkedem abban, hogy az ember rossz, hitvány; kételkedem abban, hogy a haszonelvű gyakorlatiasság több a szívnél és a képzelet világroppantó erejénél; kételkedem... a Rosszban!

De Benned soha!

Mert megőrültem.

Ezer kis csörgő sipka zendül most, és fém- vagy nemfém zenét játszva, de eldobolják dobogón álló Dobogómat - a legnagyobb értékemet: a szívem... 

Megőrültem!!! 

Ne kezdd megint, hogy mennyire monomániás vagyok...

Megőrültem, mert nem akarok most a művészkedés mocsarába süppedni - inkább önfeledten lebegek - és őrülten! Fenébe a modoroskodással  - üdv a bolondériának!

Megőrültem!

És szeretlek, az isten verje meg! De inkább simogassa...

Nincs kedvem gyűlölni... Az élet ígyis-úgyis savazza és mocskolja az embert, miért mérgezném még magam? Ki érdemli meg, hogy mocskoljam magam? Mindenki! Épp ezért senki!

Épp ezért nem gyűlölök - szeretek!

Mert...

nálam normálisabb talán nincs is e világon.

Időutak göröngyein

Nézd csak, az élet egyre keményebb,

és mégis egyre csak lágyabb!

Egyre zordulnak teljesítések,

s egyre könnyebb lesz világnak.

Ahogy törtet előre hullt idő,

úgy kényelmesedik minden.

De úgy kell küzdeni, hogy a jövő

áttörjön a múltbilincsen...

Nézd, valahogy már e nap is eltelt,

a lenyugvó Napban mégis

ott a holnap ígérete, tejfelt

ken föntre addig egy kéz is.

Egy kéz is, egy dobbanás is, miben

millió szórt szólam egyet kántál:

ismerős lesz az összes idegen,

s feltárul minden hely, hova vágytál...

Hol vakítókra igazzá szépült

árny simul, ott ablakokon túl

nem a külvilág, hanem a révült

éned vetül ki látatlanul.

Sűrű kékség, hova csak vágytál,

szárnyak, s halál nélkül integetnek.

De csak, hogy múltba visszalássál,

s nézd, tüzes álmaid mivé lettek!

Nézd, mi tegnap még álomsúly volt,

ma valósan röpkébb, mint lepke röpte!

Mi lepleket őrzött, ma fátyolt

lebbentve hatolt a rezgéstelt csöndbe.

Nézd, a legelső kézremegés

első kézfogássá szelídült.

Nemesebb lett így az elme, és

az a tört érzés sem lett idült.

Időutak lanyha göröngyein

homlokát törölgeti a küszködő.

De csak hogy a porzó sötétbe szín

vegyüljön, s benne fürödjön a jövő...

Kétes bosszú

Tudom én azt, hogy mennydörgő mélyeken

te rettentően jó és nemes vagy.

Szelíd csended suhan angyalfényeken -

de a maszkod lehengerlőn vastag.

Tudom, hogy igézetes árkaiban a lelkednek

álomra áhítozó, felsírt-sóvár

szeretetlepkék tündérkedéllyel repkednek,

de arra, mi szereped, kevés szó már.

Tudom jól, azt a kacagón rámfröccsentett savat 

csak vígnak vélt hangulatban szórtad te rám.

Dermedtségbe borzadt tetted tréfának tartottad,

s jót szórakoztál, miként mállott holtra szám.

Tudom, bús baltád, mivel belsőmbe sújtottál,

csak kedves, röpke játékszer lehetett számodra,

az, hogy érzel-e egyáltalán, örök homály,

e vértintát elméd szövete tán fel sem fogta.

Tudom én, hogy pokolgyönyörű mélyen

te varázsos, zsengén megszült vagy.

De a pillanat, ahogy kínzol éppen,

egy nem kegyelmező pillanat.

Kegyelem rád se vár: rejtekjó rab leszel -

még ha fel is ment ez a földi törvény.

Szívsemmiséged rablétében érkezel

majd oda, honnan indult a fals ösvény...