Idézetcsokor tőlem VI - Prózák III.

 "Kint, a világban hatalmas pelyhekben kezdett el szakadni porcelánpihék tömkelege: a hó.
Volt olyan, aki harmincéves elmúlt, de még sosem látott ilyet.
Megsokszorozta magát Hópehely. Mindig, mikor túlzottan nagy érzelemhatás érte - akaratán kívül esni kezdett. Így működik ez a hálátlan halandók világában is egyébként: ha ő nem dönt, dönt a világ. Valahogy mindig van. Valamerre is. A változás pedig? Szárnyakat bontogat a legmélyebb gödörből"

/Télbeszédek I - Hópehely-dilemmák/

 

 "És bárki átszakíthatja az ítéletek célszalagját, függetlenül előző mentalitásmorzsáitól.
Akár idealizálva teremt valódi arcot, akár húsba váj a még csupán derengő részigazság ködén túl valami meg nem született ténylegesség sejtelme benne, akár a szerepbőrnél akad meg és arra fújtat, mint egy bolháktól hócipőtelt macska -  a lényeg, hogy hű maradjon az emberséghez - mindig.
Az pedig, hogy mennyire emlékezetes, majd eldönti a csontok utáni lépkedés ritmusa - az utókor.
Újrakezdeni bármikor lehet, aki tegnap még erre esküdött, ma már csak arra fog esküdni, hogy nem esküszik semmire. Csak magára az életre, elvek nélkül, kristályosult szívvel.

Mindig rácsodálkozom, mennyire gazdag is lehet lelkiekben egy ember. Táguló tárház a lehetőségek mezején. Ragyogó réteghalmaz a földiség palettáján... Ám a legszebb az, ha mi hozzuk ki belőle az addig nem is tudott értékeit"

/Ragyogó rétegek/

"Itt-élet és ítélet.
Van-e kapcsolat?
Csak ha úgy döntesz.
Szeretnél élni?
Csak ha úgy döntesz.
Semmi sem kötelező... Még dönteni sem.
Csak akkor ne csodálkozz, ha abban a bizonyos lepergőben egy olyan filmet látsz, aminek vászna elől sorra távoznának a nézők. Ha lennének.
[Tiszták már az edények?]"

/Jó étvágyat!/

 

"Nekem nem az elmúlás az ősz, nem az.
Éppen, hogy valami merőben üdítőnek a kezdete!
A forróság nehéz szagú sarának légfrissítője, az időtlenség kezdete. Az ismeretlen csodáinak kilincséhez éppen, hogy a hidegben nem fagy oda a kezünk. Felolvad valami öröktől való, szép végesség: az élet"

/Nekem nem az elmúlás/

"Ha egy fiatal meghal, virágzását temetik, és talán, valahol új virágként nyílik.
De az idő világában csak eltávozik, s az életébe rejtett kód, miáltal felnyílhatna a jövő megannyi lehetséges eseményének cifra kapuja, egy sírkőre vésett időintervallummá változik.
Lezárul valami végleg, hiába a kozmikus holnapok ígérete, akár más életben, az a szerep, az a bőr hamar mállani látszik.
Mégis, itt vagyok, nem látjátok? Hát hogy is látnátok...
Lemeztelenedett valóságomban a föld alatt kezdek szabadulni bőrmaszkomtól, két világ közt csellengőn pedig gondolat lettem, őserejű, tiszta, tovaterjedő esszencia, ki beleivódik a megfoghatóba... de ha kell, a megfoghatatlanba is.
Szavaim az érintetlen égbe vésem, Ti nem látjátok mégse, csak a fellegeket...

… de én most vagyok a legélesebb sugár! Kaptatok keresztül lelkiségek vérkörein, és átszövöm életenergiával! Meghaltam, igen, felfogtam – és most értettem meg igazán, mit jelent igazán élni!
Ott vagyok, ahol akarok, csettintésnyi világ csak ez a szellemlét.
Már tudom is, hogyan születek újjá... "

/Felfogni, hogy meghaltam - Az ég naplójába vésett szavak/



"Ahogy a víg sugárpihék pillanatról-pillanatra Nappá szerveződtek, minden, addig mély álomban nyugvó rejtélyes mosolyívet gyűjtött szája köré. Álmukban mosolyogtak a létezők! Mert bizony, ha immanensen is, de a Nap előtt is kavarogtak az őskáoszban a mindenek: lehetetleneknek tűnő lehetségesek. A legelső erőfeszítés a világon az volt, mikor világra nyílt a kozmikus szemhéj, és bántotta is jócskán azokat a kis pelyhes, vörhenyes, vizenyős, duzzadt tekintetpárokat a Nap aranyló sálja: a legelső sugár.
Ahogy mai napig telik-múlik az idő, úgy válik a nem-lehetből lehetté az addig elképzelhetetlen. A Semmi bölcsőjében valójában minden ott ringott -  de a Nap volt az a mozgatórugó, mi kipenderítette a kényelmes babusgató hullámzásból a lelkeket: "Tessenek felkelni, ez már az Élet!"

/Színregék III - Citrom, narancs, barna/

"Barna bogyók pottyannak a büszkeségre. Kit érdekel a felhajtott fő, ha az újra cinkosan csillanó mosoly adja a legfelszegettebb fej esszenciáját?
Külső, poros szemmel naiv vagyok - de nem az a naiv inkább, aki csak azt hiszi el, amit láthat, amit lát a tömeg, ez a nagy csalódásmassza, s a bizalmatlanságot beléplántálja?! Mert bizony, ebben élünk.
Igen, kételkedem - örök Luciferke vagyok én!
Kételkedem abban, hogy az ember rossz, hitvány; kételkedem abban, hogy a haszonelvű gyakorlatiasság több a szívnél és a képzelet világroppantó erejénél; kételkedem... a Rosszban!
De Benned soha!
Mert megőrültem"

/Megőrültem/

Idézetcsokor - tőlem V. - Versek III.

"Minden csend más. De a legszebb,
melyet sosem idéz költemény.
Mely még meg sem fogant, csak egy
gondolat az érző földtekén"

/Bor(ús) gondolatok/

 "Égi reggelit kanalaz a remény,
hol kavargó éjhamvak csillagokká lettek.
Minden pernye az igazi lényegén
rejt magában valami csodahozó szelet"

/Tavaszba hajnalodó gondolatok/

"Mert sohasem csorbít a jelenségek,
s valók hártyafinom fátylán a szó tőre,
nem metszi át, s a levegőrezgések
legnagyobb része csakis hanghalmaz, dőre"

/Ha azt mondod.../

 "Bizakodó lettem újra, mert erős vagyok,
újraírják maguk sebrágta régen-lapok,
csak magam miatt feledek s bocsátok is meg,
áldássá varázsolom, mi csak átkos lehet..."

/Az már nem én vagyok/

"Csigavér-bölcsesség csöndjével terjed
időkacsokon a harmat vélt gyengesége,
minden egy satnya szőlő, de ha erjed,
csak akkor ébredhet rá valós erejére"

/Csillagrímek/

"Görbületekben a tanulói zsongás,
a karóba húzott friss reményvermet ás...
Diákság arcán lepereg az éden"

/Küszöbvers/

 "Véletlen nem zárja ki sorsszerűt,
utólag csepegtetünk észnedűt
a történtekbe, nincs totalitás,
csak érzés szintjén, és a kalitkás
agyat az a karom tépheti csak szét,
mely az égritka tudatos léptékét
csak egy hangyányit megüti, emlékeztetőül:
ilyen is lehetséges, mennyekre olykor föld ül,
de csak olyan időközönként
látja meg kiválasztott a napfényt,
mint egy emberöltőnek egy pillanatmorzsa,
mely a percet időtlen érzékekbe hordja[...]"

/Bármikor-alkalom/

 "Porcelán jégkockában felreszket
egy pőre gyöngy. Mégsem olvasztja sugarával...
Elférnek egymásban, nem csepegnek,
ha lényegük a létből valamit is áthall"

/A törhetetlen/

"Ők igazán, tényleg emberek.
Emelkednek is, és berregnek.
Mindent tudnak, amit csak egy isten tudhat -
csak épp alakot tévesztettek. Ugatnak"

/Önjel-öltek/

"Ha már nem vágynék túljutót, akkor kell
majd a semmibe tűnnöm, és észrevétlen.
Büszkén táncolok a  legszebb sebekkel -
nem életrevaló az, ki érzéketlen"

/A túlság áldása/

"Én lettem magam megváltója, többé sohasem más:
örök elégedetlenség ráncából simult vonás;
vonás lettem a föld arcán, majd égre néztem,
ez volt a legelső, igazi ébredésem"

/Vonás a föld arcán/

 "Bontsd ki! Ajándékod
miben ott van, rég ott
szuvenírek legesleghőbb éke:
a lehetőség. Lehetősége
túllépések himnuszának,
hol serkentenek az árnyak,
ott lesz szikrád legsugárzóbb,
ott lesz írisz reád vágyóbb;
s a megannyi csomagolófecni között,
újak hasító varázsa benned pörög,
és az ábrándtespedt idő elhull egy pillanatra,
ha bontás bátorságával térsz vissza önmagadba[...]"

/Gonddobozból bontsd ki/

 "Jégharmatot kortyol a szétperzselt bőrű,
gondolatban már rég szaténhűs vizeken evez.
Télen ám a láng a leginkább gyönyörű;
ellendallamát zokogja vissza minden lemez"

/Révharmóni(k)a/

" Egyetlen bátor perccel indult minden
ezen a keserves mesevilágon.
S lám, a valami, a minden, a nincsen
ki is sarjadt, lett valóság és álom[...]"

/Egésszé válva/

Leheletnyi világ

Nem tudom már, miért, merre jártam,

ködbe kongnak a jelenések,

körvonalak-sújtotta világban

nekem más arcú ez az élet.

Vállalom e bűvös tébolyt -

talán az esszenciát keresve

vesztem volna el az égbolt

alatt elterülő fergetegbe?

Jelentések acélfonalán én

árnyalat csepprezdülését láttam,

és finom sziporkáiból a tény

feloldódott bolond hullámzásban.

Hangulatok mosódó képei

rétegződtek a harmonika-égen,

és álmokba gyűrt felhők léptek ki

függönyfátyluk mögül -  mily' észrevétlen...

Csak gyülemlettek ősérzelmek

e bús nosztalgia-forgatagban,

hajnalárnyak és éji fények

egybecsordogáltak láthatatlan.

Ébredező gyökerek kulcsolódtak

leheletnyi fénysuhanásban össze -

nem tudom, rám mosolyog-e a holnap,

de simogat a végtelenség könnye.

Gondolati adventek

Hajdanán örök tegnapok végletvékony határán lépdesett a lelkem, hogy a mélybe csobbanva elmerítkezzen azokban az érzésekben, melyekből az időtlen deja vu-k villanásai születnek. Mit szépítsem: múltban éltem, akár sajátomban, akár a világ születésénél ácsorogtam képzeletben, ám annál valósabban. 

Nem kell azonban letagadni a múltat, az értelmezés semmilyen fokozatában. A sötétet sem szükséges hátrahagyni, és indulni fejlődésfények irányába -  a lélek inkább hullámzó, mint előre ballagó. 

Víz is önmaga ringatásában, tűz is le-fel lobogásával; de semmiképp sem olyan út, ami folytonos bukásokra ítéltetett. A Bukás kulcsa pedig a mindenség harmóniájának zárjába sosem illeszkedő értékítélet, mely mögött ott sír a semlegesség, a legigazabb minőség. Azonban az élet épp ellenkezőleg: megköveteli az úton levést. Micsoda feloldhatatlan ellentét! Vagy mégsem?

Ilyen gondolatok jártak fejemben, miközben az adventi koszorút fonogattam, és egy gyors "idősíkok hídján, a jelenben kell minden ébredéssel újraírni a jövőt" még átfutott a fejemen.

Ebben az időszakban megszáll valami ódon szellem, és  gondolataim magvasságát még kerekebb lapcipókra hintem. Igyekeznék elmondani szavakkal ezeket, de félő, csak leírva megy nekem.

Az Advent és a Karácsony túlmutat önmagán. Nem csupán egy hagyományba kövesedett követése vakon a kijelölt útnak, hanem hangulata, lelke és álma van. Mindkettőnek.

Szeretem ezt az időszakot, hiába hagyja hátra a "sötét múltat", jelentsen ez bármit is.

Ember vagyok, úton járok, és meggyújtom az első gyertyát.

Parázslik a zsongó kanóc, vágyva, hogy beteljesítse rendeltetését a fényforrón ölelő láng.

Nézem nászukat, s a fuvallat, mely észrevétlen kúszik be közéjük harmadiknak, megbolygatja idegeim szélhárfáját.

Pislákol a várakozás első lángja.

Második láng. Egymás felé néznek, átfestik a fehér falat árnyaikkal, majd ismét fényükre s egymásra csodálkoznak, viaszt könnyező boldogságban.

Harmadik. A Beteljesedéshez időkilométerek már nem kellenek. Türelem-és fényjáték az abroszon.

És végül negyedik. Az út végéhez értünk.

Az út vége után itt az idő kibontani a szépség-kavalkád ajándékát, mit az élet nyújt nekünk minden pillanatban.

Különösen, ha ezt megoszthatjuk másokkal is.

Az Advent olyan, mint egy hasonlat.

Csak ráhangolódással lehet ráérezni igazi lényegére.

Az Advent egy metafora.

Feloldódnak a hasonlatok "mint"-jei az öröm pillanatainak dús erdejében.

Éppen így csomagolódnak egymásba az ünnep arckifejezései közötti lassú átmenetek, mint a két fenti mondat banális megfeleltetés-szintjei.

Elfújom a gyertyákat, és a körforgás igazságán kezdek el gondolkodni.

Majd meggyújtok egy újat.

De előtte még elmondom minden szerettemnek, ami a legfontosabb mondat e világon, nehogy időnap előtt kialudjon a láng...

Fenyőillatú álom

Fenyők fanyar illata szálldos szerte,

olvadó, koppanó, csobogó puha szó

mint cseppzuhatag, dermed elmerengve -

vanília-porhanyós béke fátylán

halkuló

az árny,

s márvány-

lelkekből

a hullongó hó

karácsony éke, szépe, bércfénye,

szebb, nemesebb, lelkesebb,

mint fáknak aggatott díszessége -

s kiknek arca titkon álom,
s felleg már,

ünnepfinom 
sugár száll

ölelő

alakjukra...
Megannyi angyal
földre jő, 
halkan gyújtva
érintések
múltszín kanócát,
ezüst az emlék...
arany a jövő...
színtelen jelenbe
 csengnek a csodák.

Szuper, Hold

Nekem minden napom egy szuperhold.

Véletlen sem visszfény: a teljesség nyersen pezsgő tánca.

Sugárt seprő éj arcába tarolt

az egyetlen dobogó égitest, mennykagylóba zárva.

Nem kell egyetlen est, melyen hatalmasnak látszik

fürkészéstől szeppent sziluettje.

El kell jutni fénytől ahhoz a simuló árnyig,

mi enyhet ad a perzselő sebre.

Mert Ő nem csak azt látja, mit láthat - 

láttat, bepillant, rétegekbe ás.

Gondolhatatlan mélyeket áthat,

ez az egyetlen elvarázsolás.

Ma is nézem, mint minden áldott éjen,

és mégis kivételes a mai szürkület.

Igézet suhan át a megrendülésen:

most jobban gyógyítja, mi szilánkos űrt fürdet.

Könnyeket ma ne várj - szárítja sugár,

mégpedig a Hold roppant leplű udvara,

a titkai elől hiába futnál,

misztériumait tisztábban súgja ma.

A Kérdés

... és megszakadt a véletlenek vonala,

a cafrangos fonalú, hűbele-valóság.

Mi valaha értelmetlen, mintha haldokolna,

mától újra élnek holtnak hitt harmóniák.

Itt minden, minden összeér és egybetér,

ha belsővé teszed, boldog lobbanás lesz tudatod,

most minden egyik a másikba belefér,

ha külsővé teszed, szikráznak rejtett kapcsolatok.

Utólag belegondolt vagy eleve összefont?

A kérdés belekáprázik a gyógyult szárnyú Térbe.

Nem kell hozzá tapasztalat, mely múltjaira bont,

csak valami mélyebb, hogy az elrendelt is megértse...

út a többesbe

valaki most tisztán reszket

hallani hogy sír csend felett

valaki most őrül meg

valaki álmot sürget

valaki akihez tartozol

épp most mászik ki az arcodból

valaki megszűnik én-nek lenni

valaki rájön kit tud szeretni

valaki egybeolvad a világgal

valaki zsigerelve ki is szárnyal

valaki káprázik égiesen

lelke mégis fonnyadt földből lebben

valaki volt aki több mint puszta élet

de a létek hamvadnak mint papírszélek

valaki más lehet még talán egy igazabb valóban

ki egyes szám jegét törve egymáshoz térésbe lobban

minden létezik és a semmi is egészen

a mi szigete ölelő és személytelen

akár testek elsején a fonódó spirálkapcsok

úgy ér haza a mi univerzumába az én vagyok

Egy mégis-vers

...mert felfakadnia kár annak a költeménysebnek,

mi örökkévaló, mit nem zár kalickába a szó -,

mi mégis versvérrel borítjuk tele a Legszebbet:

azt, aminek fehérjéből nyílik millió ajtó;

a lehetőségfényes papírt: a lapot, mely őrzi

legsemmibb sóhajunk kilobbanó szelét,

az a beszédes kavarodású vihar tör ki

csak, mely igézte valaha saját csendjét...

Lehetne mégis ennél keresetlenebb, bűvölgőbb,

élesebb álomkibocsátás, mint maga az írás?

"Szikét" - harsogja fojtottan a véletlen sem ördög,

de nem is angyali világokból szóló entitás.

Egy ismeretlen hang, mely űz előre,

és felmetszi a bennünk élt hamvasság bőrét,

...akkor hullunk legelőször a földbe,

akkor tudjuk meg, milyen is volt az öröklét...

Őszi evidenciák

Mintha a november ma szebb hangpermetet szórna,

mint az élet legszebb neszébe halkult zongora;

mintha a szempárvarázsló kéknek látná

a lélekgyűjtő eget, s nem válna árnnyá

sosem

az emlékezet.

Mintha a következő pillanat vonata megállt volna,

mintha egy villanásba sűrűsödne minden élő forma;

mintha az október színes lenne, s énekelne

varjak éterhangjából születő fénylepelbe

omló hamuszín

fátyol.

Mintha a szeptember csak egy tegnapsugár lett volna,

mintha belecsilingelne a nyár gyásza a Holdba;

mintha még utoljára visszatekinthetnénk az örök mára,

de csak a zárt pillasúlyba hulló álomvakság kérne táncra -

s ébredésbe buknánk

újra.

Télbeszédek I - Hópehely-dilemmák

Hópehely vagyok. 

Az egyetlen tudatára ébredt, fehér fátyolszemcse.

Én vagyok a havas lepel magva, feje; én döntök arról, mikor legyen havazás... - szólt a messzeségbe az idéző mantra - Bár kár lenne most a lassuló világ ősnyers igazságáról ömlengeni, mit maga e túlvilági évszak dermeszt az örökkévalóságba - nehezen elkerülhető mégis. Muszáj beszélnem az érzéseimről, Doktor Természet. Halld meg hát ezt a muzsikát, amit kavargó fuvalmaim keltenek, és kivételes fülkagylók rezgetnek bele abba a hallásba, mit csak kevesen birtokolhatnak - halld meg hát!

Kristályzeném koppanó cseppként olvad át az áttetsző végtelenségbe. 

Suttog a kifinomultság kvintesszenciája - ordít ez a világ. Én csak halkan létezem.

Ollózó mozdulatokkal perdül saját tengelye körül a ködszoknyás téltündér, én mégis elszigetelt vagyok. 

Én, a hópehely.

Magányom mardokló cafatainak panaszos, nyeszlett hanglüktetései egyre jelentéktelenebbek.

De nem is ragozom tovább.

Azért jöttem a rendelésedre - ugye tegezzük egymást? - mert kétesen különös ajánlattal fordult hozzám a Khatorn bolygó apraja-nagyja. És hajlanék is rá, ha az emlékek nem kötnének...

De ha ott kezdenék új életet, és nem itt, az egyre eszménytelenedő Földön, talán boldogabb lennék.

- Nos - köszörülte a torkát a legistenibb doktor - először is, már pár százezer éve tegezzük egymást, nem emlék? Ne, ne szabadkozz, tudod, mostanában egyre gyakrabban vagyok visszás hangulatban, ami cinikus kitörésekre sarkall. Ne haragudj rám! 

- Ezt szeretem Benned. Legnagyobb vagy, mégis alázatos. Jó értelemben persze.

- A kettő párban jár, sőt! Ők sosem válnak szét, a legszorosabban összefonódó páros. Mint a legtöbb elle... De ezt már tudod. Tehát tanácstalan vagy. Tiszta sor - a Földhöz millió emlék köt, a Khatorn-hoz, melynek létezéséről még a Földlakók sem tudnak, ahhoz még csupán az ismeretlen reménye fűz... És kezd tele lenni a hócipőd... párdon, szóval kezd eleged lenni egy hangyányit az emberekből. Ezért dacból alig mutatkozol meg, pedig sok kristálylélek, még akár felnőtt is, úgy vár, mint a Messiást. Bezzeg pár évtizede még! Könyékig gázoltak Benned, és ez nem is fájt soha. Időtlen vagy, mióta hó a hó és a világ önmaga, mindig Tőled függött minden havas ügylet.

Én sosem adhatok parancsot, csak saját irányod sugallatát.

Mérlegelj hát! Mi a fontosabb: a múlt vagy a jövő?

- Köszönöm, a felvázolás zseniális.

De nem lesarkított picit a kérdés? Hát ilyen egyszerű lenne? 

Persze, hogy a jövő!

Doktor Természet csalafintán elsomolyodott.

- Nem válaszolsz? - faggatózott esdeklő hanggal a mitévő-mocsárba ragadt Hópehely-fejedelem, azonban már nem látott senkit magával szemben. A Természet Szelleme eltűnt. Volt táj, de a lélek hiányzott. Hát persze! - gondolta - megérkeztek az otromba Földlakók. Épp éktelen veszekednek egy apróságon. Vagy más dolga akadt volna? Elvégre Jéglény és Lila Égbolt és még sokan mások is küszködnek problémákkal. Nem lehetek ilyen nárcisztikus, mint... Mint maguk az emberek - bukott ki belőle a mécsnehéz sóhaj. Majd sírni kezdett; sírt tehetetlenségében, sírt magányától, volt ott minden a könnypalettán. Elfeledkezett magáról. Nem kellett volna - érezte magában, de gondolattá nem formálódott sejtelme.

Kint, a világban hatalmas pelyhekben kezdett el szakadni porcelánpihék tömkelege: a hó.

Volt olyan, aki harmincéves elmúlt, de még sosem látott ilyet.

Megsokszorozta magát Hópehely. Mindig, mikor túlzottan nagy érzelemhatás érte - akaratán kívül esni kezdett. Így működik ez a hálátlan halandók világában is egyébként: ha ő nem dönt, dönt a világ. Valahogy mindig van. Valamerre is. A változás pedig? Szárnyakat bontogat a legmélyebb gödörből. 

És mindenki, egy pillanatra egy Emberré válva - annak minden mellékízmentes, habtiszta ideájával - hempergőzött, hócsatázott, volt, aki meg is kóstolta.

Egy felnőtt.

Méghozzá egy komponáló, egy muzsikus.

Aznap meg is komponálta a Zenét.

Hópehely pedig magára ismert a dallamokban, behatolt az éteriség vérköreibe, és elfeledkezett mind a múltról, mind a jövőről az utólag megszépített, várakozó varázslat szintézisében..

Egybeolvadt a két sík, akár koppanó cseppek az áttetsző végtelenségbe... 

Csak a hídon állt. A Híd, ami a jelen. És a múlt díszes szalagja a jövő ajándékával dobozt nyújt feléd..

Hópehely már döntött.

Ha jobban meggondolja - még születése előtt...

Honnan tudod?

Honnan tudod,

hogy kit tipor burok-

tekinteted,

nem épp most halt meg benne

a legszebb, de utolsó szó?

Honnan tudod,

hogy kit fényed unott

integetett,

holnap már nem árny lesz-e -

"Ez is kipipálva, oly jó!"

Honnan tudod,

hogy azok a súlyok,

mik csak húznak,

nem emelnek annál jobban,

ahogy leszel egyre hamvas-bölcsebb?

Honnan tudod,

hogy a végzet-szurdok

kiket hullajt

tova tőled, halálosan...

"El fogom mondani - csak legközelebb!"

Honnan tudod,

hogy ki beléd rúgott,

(vagy úgy hitted)

nem bánta-e többször, mint ahogy

te egyáltalán erre gondoltál?

Honnan tudod,

hogy a nyilván-okok,

nem mélyebbek,

a túl szép sebeidre rakott,

túl szép, hiú illatú balzsamnál?

Honnan tudod,

hogy minek elfújod

jelentőségét,

nem egy mosolytóból halászott, rád csillanó,

mély melegség-morzsa?

 Honnan tudod,

hogy ami bősz túzok

elmédben - és tép

összevissza, nem csupán egy végtelen apró,

próbatétel-bolha?

Honnan tudod,

hogy a tegnapok

mikor is fognak

újra felköhögni, bűvös arcú nosztalgiában?

"Emlékszel még rám? Vagy nem is szeretnél?"

Honnan tudod,

hogy azt tudhatod,

benned nem porhad

soha a méltóság délceg fája, míg egy légáram

könnyeden csavar ki... "Felsegítenél?"

Honnan tudod?...

Leszel majd?

Észbarna görnyedések háta mögött

suhantak serény kékségben a madarak.

Munkalélek a világba költözött,

de a világ attól még önmaga maradt;

szellemszerény teste a tájnak

nem csorbult lényegében,

a csivitelő vonulás vad,

ám épp oly észrevétlen -

inkább rejlő, de nyers pillériség,

alapja minden tornyosulónak.

Az bármily dölyfösen ítél is rég,

termő múltja nélkül nincsen Holnap.

... s a pelyhedző tollak egyre csak gyűltek,

a földön játszi takarót képezve.

"Ne fázz, a gondolat csak veszett üreg,

bennem pihen el a melegség rendje..."

Ugye leszel majd szabad az életre?

Ragyogó rétegek

Körülöttem csaholnak az ábrándok, de már nem engedem többé, hogy megnyaljanak. Hogy körbeugrándozva leteperjenek, és elálljon bennem az élmények lélegzete.

Most a valóságra szegezem tekintetem. Jóllehet, ez is csak egy hangulat, mint maga a világ. Túl nagy szavak ezek ahhoz, hogy körvonalat tépjünk a végtelenség "Eladó" fecnijeiből; de valahol el kell kezdeni. A versekben például megfigyelhető a többi művészeti ággal szembeni lefaragás - ezt hívják letisztult stílusnak, azt hiszem. Ami divat a jelenkorban, de talán örökérvényű is egyúttal. Hol a határ?

Khm, elkalandoztam ismét. De ki tudok-e bújni a bőrömből, ki tudunk-e mi, ti vagy ők (rejtélyes többes szám, tán nem is létezhet), tehát alkothat-e olyat viselkedésével az emberséges vagy épp embertelen ember, ami nagyon nem ő? Még érintőlegesen sem? Semlegesen vagy értékítélet kaszájától sújtva? Ám a legfontosabb kérdés: hol van a bőr határa?...

Az első réteg bölcs halandó társainkban és önmagunkban minden bizonnyal a hol vaskosabb, hol leheletfinomabb bőr. Meg lehet akadni ennél, de nem érdemes, ha kicsit mélyebb életet szeretnénk élni, mint egy élősködésből kiugrándozó bolha... (De hát ő is egy élőlény!) A hasonlat mindegy is. 

A hús a következő szint nagyvonalakban. Húsba vájó egy érzés vagy akár egy gondolat, de még mindig nem elég mély. A második emelet, igen. Bár lehet, nem is szintezéssel kellene megoldani a kérdés fejtvényét, az túl hierarchikus és elavult, akkor legyen mondjuk a második... helyezett a futóversenyen. Egy fokkal mindenképp többet lát a húslátó, mint a bőrpillantó. Átlátja a helyzeteket talán, de csak mint a tapasztalat ködének rabja. Leíró inkább, mint idealizálva teremtő.

És itt érkeztünk el a csonthoz. A csontból indul ki minden, s lám, az is marad meg utoljára... Életünkben az tart meg mindent, ha eltörik, a hasítva üvöltő fájdalmon kívül ráébredhetünk valami igazán eredeti, addig nem vélt, mégis deja vu-sen valós tényre: az észrevétlen pillérek bölcsességére. Igen, a csont bölcs. Tudója még inkább. 

És bárki átszakíthatja az ítéletek célszalagját, függetlenül előző mentalitásmorzsáitól.

Akár idealizálva teremt valódi arcot, akár húsba váj a még csupán derengő részigazság ködén túl valami meg nem született ténylegesség sejtelme benne, akár a szerepbőrnél akad meg és arra fújtat, mint egy bolháktól hócipőtelt macska -  a lényeg, hogy hű maradjon az emberséghez - mindig.

Az pedig, hogy mennyire emlékezetes, majd eldönti a csontok utáni lépkedés ritmusa - az utókor.

Újrakezdeni bármikor lehet, aki tegnap még erre esküdött, ma már csak arra fog esküdni, hogy nem esküszik semmire. Csak magára az életre, elvek nélkül, kristályosult szívvel.

Mindig rácsodálkozom, mennyire gazdag is lehet lelkiekben egy ember. Táguló tárház a lehetőségek mezején. Ragyogó réteghalmaz a földiség palettáján... Ám a legszebb az, ha mi hozzuk ki belőle az addig nem is tudott értékeit. 

A képesség képlékeny fogalom. Már nem is csodálkozom... Csak élvezem, hogy lehetek, és tudok is róla.

Talán ezért is kellemesebb nem bolhának lenni.

Egy világ

Verssé hulló

falevelek

avarján a lélegzés

szépia szőnyegből szuszog felém

e rímevesztett tekintetekkel

teletördelt környezőben.

Hol árvultan fagyoskodik

a gőgösnek tetsző,

hol a szempár tavának

 rezzenetlenségét, 

mi hullámokká bontja, 

csak a viszály vihara;

és ahol 

a befelé fojtott tüskék

érthetetlen záporoznak kifelé:

ez a világ. 

De létezik egy másik lélegzés,

hol minden egybeér, s kedve kél

minden dobbanással újra szomjazva

a létezőknek.

E létezők között kitüntetett 

a Mi 

ősi ízleletű világa -

itt bandukolunk

ketten,

fénybuborék-burokkal

átszőve

a végtelenben,

jöhet bármennyi

csepp, mit savból hímeztek

fércelt szemek -

nem korog Bennünk a harmónia gyomra.

És hinni nem lehet, csak tudni bizonyosan:

rárímelsz valóságomra

pontosan.

... hosszúba pállott álmomból arcod kiránt:

ki más lenne, ha nem Te a világ?

Nem költői kérdés:

megválaszolható...

Világ vagy, amilyet utópia-mosolyúak

sem álmodhatnának szebbnek;

és beleköszönöm

 az egyre tisztuló levegőbe,

hogy szerethetlek.

Költőit hitvallok

Nem épp harapófogóval

húzom ki

betűket magamból a lapra,

tovább! - csak tovább!

harsogja 

valami földöntúli abrakadabra;

A szavak - akárcsak az Egy űrjéből

kitüsszentett, felhőzsebkendőbe

nem foglalt

csillagslájmok,

feltételeznek valami mindenségre
bocsátott,

 ősi bátorságot,

Zúgjon, zengjen, pergedezzen hát

metaforák bővérűbe izzó tánca,

ahol becsavarodik a lét borától

és láncától egek

kromoszómája,

S ujjnyomat-egyedien gőgicsél

fel egy új világ a Versben -

a 'nincs halál' tűzijátéka

tükröt ver álmos szemekben;

... fokozhatatlan földiség varázsgúzsán

egy újrába átcsomagolt újabb újrán

létesülj! sokszorozódj! minden egyes pillanatban!

mert van halál, és ha érzed, akkor leszel

halhatatlan...

Őszi zuhatag

Álmatag borzongás dallama suhan keresztül

csendek vérkörein, mindenkori ősz mába metszett

idején a zörgő magány múltszín festékbe mártja

a jelen lágyságába olvadt avart:

Ősz van.

Tik-tak, ősz van, időhegek lüktetnek, s lelkek karmai

elengednek valami rég elengedésre méltót, hol 

falevélhamvak továbbélhetnek még gyógyírként

a sugarak emlékezetére:

Ősz van.

Fenség-fehérség felhőbefőttjei előtt még csuromvizes

ernyőkön bomlik ki a befelé tekintés zuhatag-kedélye,

frissül a nyári csömör, oldódik a határ pezsgőtablettás

testi létezők, s végtelenné lett lelkek vize között:

Ősz van.

Köd van, homály örvénylik pompában, burkolódzik

az ismeretlen világának megannyi fejtésre nem váró

rejtélye, csípős csodák levegőjébe füstölög a tudat, ősz van,

sokszorozódnak esélyüres lapok; az ősz: halott -

Tél lesz...

Felsejlik Ő

Fakult jelzők hullnak odafentről:

ma valahogy egész más a hóesés.

Nem mécsfehér szárny, mi most földre dől,

hanem valami kopottabb verdesés.

És egyszerre felsejlik Ő. Egyetlen alak,

mégis, fénnyé fejti a tudhatatlan titkát.

Már értem, miért fakultak jelzők: megláttalak,

pelyhekben száll a Melletted kisbetűs világ...

Tört-én-elem

Mozaik voltam, törmelék, árva álmok közt

zokogva

porhadó,

Selyemcsönd voltam, kit tépett millió 

gúnykoszorúba

font

halk szó...

Hullónak hitt ifjúságom szirmait is

tövisekből szőtte

éjtükrű

szemem,

Mikor feketévé facsart nyalábcsonkok

suhogtak 

keresztül 

a végtelenen...

Aszalt magányom nem-várt levéből

kristályosult ki

hegembe

villanó

gyógykörvonalad,

Zamatos érintésedtől sokszorozódik

minden szavam, nem lehet

kifejezni,

ki is vagy,

Mert toll végét fakítja fényed,

az Élet az egyetlen, mely

Rajtad kívül

túlmutat
jelzőtlen

önmagán,

Történelem szenvedésem,  
megérhettem
Rád - 

Hozzád mérve

a Lét is 
halvány...

Nincs mese

Csak egy mese volt ez a világ.

Benne a legmetszőbb képek mind,

mind a szétfolyó varázsok, nem várok

a legégibb és legsárosabb érzésekre,

mert mese mind.

Mind az éjszóró csillaglások,

mind a leghajnalibb álmok, s ígéretek,

mind az indulatok s halott életek,

s mind a valóság keserű tagadása -

mind, mind mese.

Voltak rácsodálkozások, reménylők,

mindig volt a mindenre ok, inkább mint

semmitáncok, s a visszahalt feltámadások

gödréből felnyíló virág szeme

is csak egy mese.

A legnagyobb Író utolsó fejezetéhez ért.

Már csukná is be könyvét, nem habozik,

míg létté válik hirtelen vágyban a Minden...

De visszafokozódik. Csak egyet hagy valósnak:

Téged, Társam.

Derengés vagy

Íriszem poroszkál derengő sziluetteden,

kocsonyás most ez a fény, remeg még, hihetetlen,

...már felismertem, megízleltem és megőrzöm

nemes valódat, álom vagy, többet nem töröm

a kívánság nyakát holmi csillagleséssel,

itt vagy, itt vagyok, nagyságod egy fehér éjjel;

havazik, felérek arcodig, tükröződünk,

idő nincs, csak teljesbe font éden: el nem tűnt.

A mindig volt mélyéből feltörő, őserejű igazság,

ritkaság, titkokból felszökellő felfedés-energiák

hangja, viszontagság-alakok első helyét előző Egy,

most már égi szikár bizonyossággal reszkethetek, Veled -

s rév köde vagy, soha fel nem szálló, violaszín pára,

mégis tisztaság, éjből kisugárzó hajnalok tánca,

maga a lehetőség, kincsvágyó szemekben a reménylátás,

az idegentelen új érzése, derült lüktetés, igaz, gáláns,

sorolni fölös, nem tudom, nem lehetne -

nem létezhet lélegzetednél szebb zene.