Révület

Hárman az ágyamban éjjel:

a párna, a könnyek és én.

Ringó révület légkörében

testem mozdulatlan,

lelkem kavargó tény.

„Csak egy kortyot még, kérlek!”– 

 puhaságával súgja,

majd szomjas párnámba

csöppen a gyász újra.

Újra.

Fölfelé nézek. A levegő

citromszín és kék.

Bántóan ismerős a metszet,

ahol találkozik a már

és a még.

Túlcsordul és medret lép

az üresség.

A fájdalom léte és oka is hihetetlen,

valóban csak álom volt a jó.

Úgy bánt, hogy az már

szépségesen szép.

Mint egy rózsa, fonnyadó.

Olvasva a valaha igaznak hitt

történet könyvét,

lepereg bennem az első fejezet.

A Végszó tintája áttetsző,

akár egy könnycsepp,

mindentudó, akár az ég.

Fojtottan zsong a levegő:

az alkotórészek ködlenek,

és rideg minden tárgy.

Egy emlék megérint, igen gyönyörű.

Hiánya zene. Sírsötét és lágy.

Még mindig.

Még mindig

nem értem, miféle mélység kísért,

holott ezerszer kélt a Nap azóta,

holott ki emlékszik már,

az a bizonyos óra

régen ütött,

a búcsút belső harangok

mondták ki.

–  Minden éjjel hallom belül – 

Minden emlékkép sajog

és simogat.

Amikor egy hullócsillag

„Most más lesz”-tekintetű gyermekké tesz,

a káprázat

ösztönösen kúszik

az érzelmek anyagába.

Az ősi kapocs egyik fele tovatűnik,

a másik ottfelejti magát,

sejtemlékké lesz,

a lélegzet némán rögzíti

egy-egy szavát.

Átüt nyugtató hangja a jelenen,

majd szelíden vész a messzibe.

Fontosabb helyet talált.

Ki elhagyatott, annak van honvágya,

ki megtette, fellélegzik, és nem bánja.

Túllép, és talán más szeme már az otthona.

… A külvilág még mindig forog.

Ebben a szédületben

hová szórjam a közös jövő hamvát?

Vajon oda?…

Belső tengerem nem festi át?

A nosztalgia ajka párát fuvall ablaküvegemre,

tiszta esszenciával ír: „Szeretlek.”

Hamarosan a csillagbetűket lenyúzza a fény.

Nappal nem lebegek.

Csordogál a csend,

végül

megáll a tér, ahogy a rendje,

szürke és száraz, mi egykor ezüst,

úgyis minden véget ér egyszer.

Az élet úgyis áramlik tovább,

minden beteljesül, kiforr, küzd.

Minden egyes nap  –mint mondják – egy csoda.

Van még szín,

van még íz és hang.

Van egy valóság, ami az újat hozza.

Semmi különös…

Csupán

a legapróbb szál

szakadt szét...

a Köteléknek

a remény

az utolsó otthona.

2021. ősz

transzcendens órán

ez már a kezdeti feketeség

ez már az utolsó sugártánc

ősi zsigereket pengető fuvallata

itt már nem létezik különbség

kisimulnak éber ráncok

és nincs halál

a boldog lég sem hallgatja

zokogást a csillagok alatt

megfakult utak céltalan ragyogását

itt vagyunk mindannyian

senki sem tűnt el igazán

valami még újabb van születőben

nincs mégsem

nincs talán

érintetlen felhők burkolnak be mindent

ami az elmében éket ver

de a szívbe furakszik

s azt nyársalja fel

ha meglátjuk a felhőt önmaga igazában

onnantól

csak a tiszta ég énekel

emlékképek hívogatnak a távolból

de a tiszta ég nem felel

az örök éjszakában

hajnal úgy honol

hogy egyik a másikat

soha ne felejtse el

ez már más pokol

kimarja éleit a mennyország

szinte fájó bennük a szépség

tárgyakról lassan hullnak a címkék

végek görcseit eloldják

ahogy a kétséget a kékség

mindig is volt valami

a semmi is valóság

megdöbbentő közelséggel hallani

ahogy részek egymást csókolják

elapad a belső óceán

elég egy perc hozzá

hogy az utolsó csepp

új fakadást leheljen

nem elég az örökkévalóság

a mindig lesz világában

sosem volt hullám lebben

hogy lehessen lét és nemlét

külön és egyben

valaki rajtunk keresztül álmot lát

mindenütt alak

mindenütt árny van

felébredünk majd váratlan

valakik sorsunk most is álmodják

2020. nyár

Illanat

Mire épp eljutnánk oda,

akkor libben be a soha,

már végleg lecsúsztunk róla,

gúnyosan nevet az óra.

Porhadt a pillanat, ellebeg.

Elszalasztottuk, nem tettük meg.

Gyülemlett mindvégig, immár csak lepereg,

ki éldegél: halogat. Ígér és temet.

2020. tavasz

Van az a pont

Árva, hulló pontmagányból

reménylik fel minden vonal.

Minden sokszög csúcsán ott ül

egy pont, döntő mozdulattal.

Vannak pontok, melyek feladták

már azt a muzsikáló láthatatlant,

ami kapcsokból kozmoszt teremt.

A teljesség náluk is oly ritka rang.

Vannak, amik majd elvéreznek

rideg hegyek legtetején,

megint mások épülő énnel

lépnek, küzdenek könnyedén.

Elfogadón faragni sorsot

csak az amorf mélyeket megjárt képes.

Mert bár úgyis minden körbeér,

és minden pont visszaárad a Térhez;

Méltó vonalak rajzolnak utat.

Van szellem, mi formába olvaszt mást.

És van az a pont, amikor a pont

hamvaiból csihol ősrobbanást.

2020. tavasz

Körbezár

 A nappal mélyarany páncélját
lassan bontja ki az est hűs keze.
Hogy legszebb árnyát úgy élje át,
tudja: eljön még a fény ideje.

Az idő, akár páncél alatti éj,
olyan sebezhető, oly mesésen lenge.
Úgy hiteti el, hogy egyszer visszatér,
mintha az lenne utolsó üzenete.

A körforgás, mint az idő:
kápráztat, egyúttal nyomot hagy.
A várakozás végighorzsoló kő,
az esemény csupán földre csap.

Van, mire gyógyír időnk, és van, ami
szem mögött jár, örökre fáj.
Súlyos szárnyakkal valahol valaki
egy reményt most is körbezár.

2020. tavasz

Sejthető

Sugallat

Éjek holdfinom arcán a mosoly mily’ bús, bús lélekragyogás… Látszatfátylat fúj el a szél – szél, miért fújsz? Miért fújsz? Nincs, kit láss. S nincs, kit láttass, kit kitárhass, csalóka mind e földi arc, e földi arc is csak illúzió, hasonmás… Hold, mondd, reményünk anyagára hitet miért is varrsz, miért is varrsz, ha a vége úgyis elszakadás? Eső-komponálta hangulaton festékcsepp, festékcsepp a büszke hangsúllyal kimondott szó. A megbocsátás szétmorzsolódott lepkéknek, lepkéknek színe ott, hol a szürke átható. Mély megrendülésen átfut egy halovány, egy halovány, halk csillagsugallat, ó, nincsen, nem is lehet készen kapott szárny, kapott szárny önámításba altat; Boldog kiteljesedéssel vagy anélkül, de menni, menni kell, a vég olyan, oly’ nagyon messze még… Kínszenvedéssel araszolni végig, nem szeretni, nem szeretni élni – van-e nagyobb veszteség?

2020. tavasz

Megtiszteltetés

Nem koslat többet az úton lévő,
ha kezében az eldobogott kő,
az a kő sem halt meg, csak formálódott,
az a csiholás sem múlt ki, míg cél lobog.

Nem révül ok nélkül, egyszerűen megpihen
az úton lévő, szíve szakadékáról ilyen
szavak görögnek: szégyen, bűntudat, gyász.
Hová lett az ősangyal, ki sosem gyaláz?

Hová lett a szeretlek, az elfordulás helyett
az elfogadás és elfogadtatás, a szerek
nélküli szeretet? Van még valahol, tudom.
Az emelt fő remény, az árny-hő fény utamon.

Nevess fel

Ha a gyomrodban zokogás támadna,

nevess egy filmfelvételre.

Ha az éter az éterbe áradva

tisztább hamvakat szemlélne, – 

Ott látna minket.

Nem a kancsóból öntött

süvöltő Nincs-et,

nem egy cserepet,

mi fölött

nincsenek

kék rózsa-kincsek.

Van jele, van perce

a végleges szárnyvesztésnek,

de annak nincs,

hogyan tapad át a Mostba,

ami szép lehetett volna,

és nem lett.

Szólj, honnan és hova szórjam

a pödört levelet,

amiből fekete csíkot húzok;

szólj, ha már nem fájna,

ha olykor-olykor túlzok.

Nevess fel bennem,

ha zokogok.

A tudás kezdete

Mit tudhatok,

az a végtelenig nem ér fel,

Mit tudhatok,

az a perc csikkjében ég el,

Mit tudhatok,

az lecsepereg az elme ablakáról,

Mit tudhatok,

az az idők kezdete,

mi végig elszámol.

Mit tudok,

több mint a jéghegy koronája,

Mit tudok,

lenyúl a gyűrtnek hitt csodákba,

Mit tudok,

hogy nem tudhatok szépség-teljességében mindent,

Mit tudok,

a semmi addig halott,

míg a káosz csak a "nincs rend"...

Tudom a rejtett gőz-illatok

pulzáló füstjének színét,

Tudom, hogy szemem, e pilla-tok

a vak valóságtól kivéd,

Tudom, hogyan rezonál az egyetlen

bőr misztikus ritmusa, 

Tudom, hogy miért is létezik nyelvem

s abban a szó- s íztusa;

Mert nincs senki e roppant sejtelmű térképen,

ki ne tudná akár egy szeletét is kincseknek,

Nem akarom tudni, hol kezdődik légzésem,

és hogy hol kezdődik  a Tied.

Szélvarázs

Fényforgácsok zsenge illatát susogja a lombkorona,
íriszbe mosódnak képek, csak a szélnek van körvonala - 
Ő az, ki titkok kehelyneszét mézellő bölcsességgé érleli,
ódon éjek tintájából az első hajnal lapjára lépve ki.
Ő az, ki súlyokat cipel, s játszi lebbenéssel
a legmélyebb gödörből a legszebb égig ér fel;
Ő az, ki leheletével fülekbe súg minden szeretleket,
Ő az, ki által megvalósítok, nem csupán illón kergetek.
Ő az, ki gyökerestől fejlő-serkentő gondot kicsavar,
Ő az, ki kavar csodákat, falevél-trónon Ő az angyal,
Ő az, ki a hamvakat az örökkévalóság selyemködébe hordja,
Ő a hulló elmúlás, de elmúlás hullása is: lelkek körforgója;
Ő az, ki nélkül a tenger nem hullámzana: dermedne víztükör,
Ő az, ki nélkül mozgás sem lenne: papírszárny sem röpülhetne föl,
Ő a libegés, Ő a rugó, Ő a varázs, Ő az Ér  - Ő, a Szél...
Ősszívet markoló érzések irányába a Vándor hazatér.

Címszavakat variálni

Címszavakban írott-e az élet?

Álmok és átkok, fények és kérgek.

Sziromszálló messziségbe mosódik mind,

a belső hömpölyög, épphogy olvad a kint...

Maszkok mocsarába süllyed bele a látszathajó - 

álmos a valóság, horkolása alig hallható.

Nem folyik arca egybe éjszakáknak és hajnaloknak.

Mégis, e lezáratlan igézetnél van-e szebb holnap?

Ez a be nem fejezett, el nem feledett élet

mindent elrabolt az öröktől, ezért oly féltett.

Csontok kérges fénye - és maszkok álomátka -

variáld tetszés szerint rá a valóságra.

Visszatérünk

Minden múló: illúzió.

Csak az arcvonásaink

tűnnek el messzire,

azok is csak azért, 

hogy a derengő utókor

lapjainak éjébe

simuló szóalakzatokat

sugározzák tovább,

minden idők

visszatérő versében.

Versvilágban élni

Elidőzni szavak ízén,

ahol tollhegyekből kipereg

varázsok tűntnek hitt zamata. 

Olyan ez, akárcsak szirén

elcsukló hangjában a csendek,

vagy mint szobormúltban a massza.

Lángnyelvben rejlő ölelkezések,

oldódás a pólusok pezsgő vizében,

eggyé válás, feszültségek meghitt lábnyoma.

Ez mind a költemény, ütközésnek

sose várd szebb arcát, mint itt, hol az éden

szól át a sorokból - pokoli szép álmokba.

Tartalommal sorok poharát

Te töltöd meg, túlcsordulás

e csodában cseppet sem árt senkinek.

Itt nem távoli az Odaát,

itt nem koldulsz mást, csak mi más,

mint átlag, Vele étert érintheted.

Hová sietsz?

Hová sietsz? 
Már meghalt úgyis az előző pillanat,
Hová sietsz?
Időd végtelen,a 'ne menj még' kiragad;
Hová sietsz?
Futásod tüskéje az elnyújtott selymét sebzi,
Hová sietsz?
Mosolybumerángod úgysem dobhatod túl messzi,
Hová sietsz?
Minek kell, megtalál, tarka a Lehet lobogója,
Hová sietsz?
Nem leszel többet már ilyen arcú, mint most, ó, soha...

Hová sietsz?

Hidegebb imádat

Túlzottan tán nem is lebeghet,
miből életmeleg határ száll.
Az imádat mindig hidegebb
a 'szeretlek' nyers kincs-szavánál.

Elveszett egy szó, keresem

Elveszett egy szó: nem találom.
Még nem gyászolhatom,
bár károgó fátyolba burkolta
magát a kutatott,
és a 'hol vagy?'
érző tájak
puha némaságát sebző
visszhangja.
Nem temetem, még nem,
csak keresem...

Hová lett?...

...ősz hajszálaimban
talán egyszer
meglelem...

Mit tett, miért is tehetett
ilyet velem?
Keresem, de kinevet,
vagy boldog napozik,
tenger felett,
sóvárgásom ege alatt.

Miért haldokló minden pillanat?

Hová tűnt a szó, mi kiszállt
a létesülő kosarából?
Vagy jó helyen van ő épp ott,
ahol szép s igaz szó a távol?

Békében nyugszik immár a tudat,
nem vagy többé bennem...
csak a fecsegő vádol.

Csak a szótlan kutat,
majd visszavezet emléked
egy szebb szó felé
magától...

Az Olvasók

Befejezett egy kötetet az új fejezet

tombolásba halkult olvasója.

Nem kiáltja világba, milyen élményt szerzett,

de látni: másképpen néz a Holdba;

más csillagok sebzik fel a megszokottság

kékbe pecsételt égszövetét,

tudja ő már jól: a nap-és a holdvilág

nem lehet már ugyanaz, mint rég,

hiszen minden szó új ereklyét suhint

világérzés ládáiba,

mint végtelen vízből kimert egy csepp, mint

hószín holló, olyan ritka

az az Olvasó, aki iniciálék szépségének

érzését a könyvön végighordozza,

túlhatol a külsőn, az elsőn, és e sugárzó révnek

élő emlékét önmagába fonja.

Kibontva minden idők legfelkapottabb lapjainak

titkát, mit a talmi szél nem fúj sosem tova,

s ahol a könyvgerinc megtörik, ott be friss tartást iktat,

utolsó oldalra méltósággal lapozva. 

Most az egyszer (ne)

Most az egyszer hadd halljam hangom

olyannak, mint eddig még senki más,

Most az egyszer ne úgy szárnyaljon

szavam, mint csak belül hallott írás;

Most az egyszer az éjlágy zongora váljék

nyüzsgő nyalábokból forrósodó dobszólóvá,

Most az egyszer legyen a napfény az árnyék,

Most az egyszer ne kérdezd, ha elindulok: "Hová?"

Most az egyszer ne mondd: "most az egyszer",

fürkésző szemek kioltják a jövő életét,

Bármi lehet, értő sejtelemmel

kiáltásod a végesség csontjait törje szét!

Így vagy úgy, ha élsz, a Győzelem megénekel

egy napon majd Téged is, csak tudd meg önmagad,

tükörképedben a sors, hiába vérzel el,

ha a van miért-dala füledhez nem tapad.

Versfordítás - Death Harmony

Your faces pulse on the mirrors of silent seas,
swancolor fire flutters faint on the wick of passing.
Hither doesn't reach the spite titter of the rude life.
Let the photo be yellow! Not the Touch with the Memory.

The death is harmony. Yet, it's worrying wishful.
It is worrier than all the overcarried but undeveloped words.
You were used to be. And you will be. The present? Aglowing dust...
And beyond grains you're swarming out of the stars.

Télbúcsú, fényhúrú

Tündöklő

tüll-ködből

továbbszáll

hattyútáj,

búcsú-súlyú

fehér szél -

innen kél

zöld

homály.

Télmély

tükrökről

szilánkok

szálldosnak,

friss fénybe ivódó,

ezerszín kis holló

képlékeny

átolvad.

Harmat ékkőtől

csillan dérgödör,
itt hulltnak hitt
hahota parázslik,
csak lásd!

... kivedli

a sohákból

surranó,

éjsötét

suhogást.

Lázongó

árnydongó

fullánkol

sugárnak,

még pihenjen
a melegben
széptorkú

madárhad!...

... tündöklő

tüll-ködből

továbbszáll

hattyútáj,

búcsú-súlyú

fehér szél -

ily nem lesz

többé már.

Elhallgató pillanatok

Két kimondott közt kong hangok ekhója.

Szinte és ténylegesen is hallod,

mintha nyíló száj volna - és dalolna

valami búsat, 

és mégsem súghat

hallgatagabb

hangot;

Ő...

Felszín-süketítő

türelem-játszadozás

szobor-lénye - gúnynak vélve

először rázod,

majd, mit meglátott

a hirtelen,

a villanás

Benne...

A felismerés kelyhe színültig

s titkon azt üzeni - "hallasz?"-

mit is rejt, Ő, a némaság - akár méla vágy,

ahogy a körvonaltalan szónak

hatalmat rajzol a mondat,

minek hát felelni,

halott a válasz, él az igaz

hallgatás...

Nincs, nem is lehet más varázs,

mint felismerni a csönd liánját,

ahogy tekerést dobol a fára - és szavára,

a kevély kimondhatóra,

legbelül tudjuk, mit lopva

pillantunk, valósabb,

mint az elszálló:

a válasz.

Ne félj

Ne félj a hajtépő őrülettől,

visszabolondul minden egy szálig  majd,

Ne félj a túl ölelő otthontól,

kiérdemled, mint teacsönd a méz-zajt,

Ne félj riadt zakatoló helyektől,

mindenben nevet vagy nevetett egykor lélek,

Ne félj ébreszteni mosolyt, dobogást,

ahol zokogást kísér valótlanszép ének.

Ne félj holmi kaszasuhogástól,

túléled azt is, tudod te azt nagyon jól,

Ne félj emlékké vagy éppen mássá lenni,

mint amely létformának a szokás hódol...

Ne félj olykor visszaszületni,

lesz még ennél hősiesebb alakváltozás,

Ne félj attól az állapottól,

miben eltűnsz, a kezdet valahol vermet ás.

Ne félj az élettől, a  serkenő vércsepptől,

sokszorosoktól, szerepektől, álarc-könnytől,

Ne félj a fürkésző semmitől, a nullától,

néha annak kell lenned, hogy fakadj friss tőről.

Ne félj, hogy valaha is kiapadsz,

tisztult tükrű csak a szemlélődések tava,

Ne félj a mocsártól, a fátylaktól,

elemi utakra visz a nem-ismert szava.

Ne félj a félemberektől,

egészbe olvadnak majd úgyis maguktól,

Ne félj, ha szitkoznak téged,

visszhatás ránca nem bomlik le arcukról...

...ne félj, remélj, ne cserélj

szívesen senki mással, mint aki te vagy,

Ne félj a félelemtől -

átlényegül benned, mikor végleg itthagy.

Valóságok fiókája

A fájhajók messzire slisszannak közeledben,

búvár érintésed háláig hatol - lám, szállsz már,

arcod tüze nem is hullámozhatna szebben.

És lobbanóbb lettél a legelső dobbanásnál.

Nyeszlett neszek kongása már sosem kísért,

csöndem hárfájára rezeg hangod tiszta húrja.

Pangásból varázsolsz újra vérkeringést,

alvadt pillanatot csörgedeztet szárnyad súlya.

Cseppek, óceánok, mélyek s égjelek.

Mind-mind egyetlen helyre halad.

Nem álmok: a legkivételesebb

valóságok fiókája vagy.

A Pillanat érája

... a szüntelenség ekkor felszisszent.

Mikor az idő ajtaját a Pillanat feltépte,

fényzúzalékot szórt az Értelem

kietlen, unt lakatú szobájára.

Majd elviharzott.

Az ablakok döbbenten álltak

az eset előtt - miért is kell

kinyílniuk ezentúl,

átszellőztetve a mindig

földkemény fejeket.

A Pillanat nem lobbant el,

és nem hagyott maga után mást,

csak töredékfecniket.

Emlékek vagdalékain táncolt

valami tollpelyhesen zsenge sugár - 

csak mozaikok maradtak,

csak a zizgő rezdülések

lettek örök-arcúak, 

a rögös ész kövei porszemcsékké váltak, 

s megtört rajtuk a friss világrend

meleg nyalábja.

Lágy mélység hatotta át

a történéseket,

túlhaladta pályáit

az egyszeriség,

mag-miliő fuvallata

remegtette azt a függönyt,

mely már-már

dermedt dísz volt addig.

Minden elmúlt, ahogy az már

régesrég eldönttetett;

csak a sziluett maradt,

csak a pillanat,

gyönyörűség, fájdalom

égisze alatt

megtapadt,

így köszöntött

új korszakot

ünnepszínnel

a Hajnal,

és ekkor

az Első,-

mint rettegés

fogai közé facsart 

bátor levegő -

kisuhant az ajtón...

Beszéde volt 

a Pillanattal.

Gerledezés

Tetszhalott természet egyre lágyuló ölén melegszik fel kacagásom utolsó, még langyos cikkelye. Selymes leheléssel olvad bele a többi, zsenge parazsaktól enyhén fűtött hangszeletbe, hogy zsigeri jókedvről árulkodjon az ördögnek. Az ördög azonban, úgy tűnik, csupán egy fióka, akit saját félelmeink etetnek; hol kivetül a külvilágba, hol elreppen messzi tájakra, a már nem ellenőrizhető igazolhatóság felelőtlenül távoli birodalmába. 

Így csobogok a csudajóság patakjaként; lám, eggyé lett megismerő és tárgy, melyek tetszőleges ruhákban váltogatják lényüket. Hiába, még a lény sem lehet állandó. 

Mily idilli minden! Dobhártyámon ütemezget egy bőrszerkóba bújt figura, és hallom álmok basszuslüktetését. Mikor testet ölt az elképzelt legjobb, akkor gerledezek csak igazán.
Tavasz van, épp olyan izgalmas, mint átmenet-társa az ősz:  elemi változás, nem süppeteg izzadtság- és sárlatyak... Extenzív repkedés virágok és világok között. Nem olyan mélyen érintő ugyan a hangulata, mint a hómélységnek, de igenes egyszerűséggel - örülök neki. Nem cél ugyan, legalábbis számomra, ugyanúgy út is a melegebb a hidegbe, mint fordítva. Az én világomban az üdítő új is lehet megszokott; és igen, formát bontok azzal, határaimon túllépve, hogy kivételesen nem a sötét folyosókon sompolygó, nyomott varázslatok kékes ködében kerengek.
Szerencsére az élet pofozgat folyamatosan annyira, hogy ne akadjak fent kicsiny dolgokon. Éppen ezért tudom értékelni a legkisebbet is. 

Engem a madárdal pofoz vissza a valóságba.