Valami beugrott?

2017. január 30., hétfő

Egyetlen pillanat

Kanócába visszaégő lángsuhogás,
rejtett ragyogása az elmúlónak.
Tünékenyből világló örök holnap,
mikor még tudtuk: semmiben sincsen kongás,
végül nincs vég,
csak teljesség -
mikor a legszebb homokórát
gyermeki ujjpercünk
nem integette el még;

a Pillanat volt ez: a lesütött pillantásé,
cinkos, mélybe málló, de újragyúló
mosolygásé, s az igazságba hullt szó,
amit nem rebegtünk akart hanggá, ott már képpé
sem vált a ki nem mondott, ó, soha,
de még ott fénylett ajkunkon foltja -
akárcsak viaszok násza,
mi gyertyává lehetett,
ha szeretett volna...

S a búcsú, mikor még a hörgőn muldokló
nem ért fel tudatunk légcsövéig,
de már tudtuk: nem az a csönd légzik
minden szavunk mögött, mint ha az utolsó
bármely is lehetne a percágak
között, hol az egyre ritkult bánat
az érzésizmokat
növesztő, idegérlelő,
édes súlyhordás már csak.

Mikor meghal bennünk a szó: "Félek"
ekkora egyetlen, mint a Pillanat,
hiába illannánk, immár így marad:
nincs még egy, mint a visszatérések
közül az Egy, mit a villanó végtelenség átfog,
lehet bár megannyi elnyújtottság, s lehetnek álmok,
káprázhat millió hulló fény,
nincs még egy, amiből 
születnének világok.

2017. január 25., szerda

Míg vagyok

Nekem még eszembe jut a felfoghatatlan,
mindig, mikor kidobban a hiány a térbe,
mint össze nem találkozó cseppek az ablakon,
beteljesülésüket félszegen remélve.


Még hallom, valami igazabb idősíkból,
ahogyan pörölt Belőletek az élet,
mégis, Ti voltatok a békére rányugvó,
napjainkba hasonuló tükörképek.

Még látom azt a mosolyt, mi derűvajjal
kente nehézségek kenyerét,
hangotok és szólásotok igévé lesz,
s egy ige nem hullhat szerteszét.

Már nem érzem, rég nem, a rendültségben:
bármikor is tűnhettetek ködbe.
Egyetlen, aminek tényét tudhatom,
hogy lesztek, míg él e szó: mindörökre.

... még balzsamoz az a tudat: majd valahol, majd
valamikor ismétbe ragyog mozdulatotok.
Ahogy az érintés, az illat száll, úgy várlak
 Titeket, míg élek, míg hullok, míg lélek vagyok.

2017. január 22., vasárnap

Magunkban, magunkból

Fortyog a fehér lap, serceg, hömpölyög előre,
éjszín az üres papír, éj a teremtés töve,
s a vége is egyúttal, ahol a köztesség köde a hajnal,
az égbolt ezüstjén tükröződik, mi bevont arannyal;
ahol lépkedünk, ahol élhetünk, s mely végül
önmagába zár, de előtte még emlékül
egy utolsó képkockát évek szárnyain
perget le, hol már nincsen árvaság, sem kín.

Nincs könny, csak maga a pőre pergés,
minden gördül, kanyarog, lebben, és
arcot formál nekünk, nem ébredünk
anélkül, hogy a soha meg nem szűnt
lelket ne éreznénk magunkban, változhatatlan
az örök arc, hol ívek vagyunk egy firkált karcban.

Szépült vonásai a fájlalt örökkévalónak,
akár igent, akár nemet mond a mindig hitt holnap,
azon a menyegzőn, hol nincs főszereplő,
nincs ifjú, sem foga-fonnyadt öregedő.

Csak van a lét és kész, kavarog a harapni való légben
a jövő, a lekacagott most, s a legkönnyezettebb régen
egy láncra fűzve, és bontva sok-sok betűre,
valami immanens remegés száll az űrre:
érezzük magunkban azt, mi majd továbbnyargal,
ott nem lesz köztesség, sem vég, csak örök hajnal…

2017. január 20., péntek

Fájszakadék

Észtől a szívig az út 
sokkalta hosszabb, mint fordítva,
senki sem a semmit konyítja;
Ellentmondás zárját csak 
a kulcsokat hordozó
dobbanó nyitja.


Szíven szúr a bús tudat:
sokan temetve élnek, 
ahol nincsenek mélyek;
S mellkasok mocsarából
felnyúlnak a lüktető
lápi lidércek...

2017. január 6., péntek

Vérdal

Érezted már, ahogy ismét fölzuhogott,
erek útján tovább és tovább?
Akár unott vulkán, újra úgy forrongott,
a véred, a vörhenyes csodád...

Mindennap-mocsáron túlcsilingelő,
szabad szíj, mindeneden végigér,
lüktet belőled szava, s mint levegő,
két halál között hűen elkísér.

Monológ a mélyből - Amikor a Romlott lelkiismerete megszólal

Csontjaimból fuvola lesz ezen a jégsuhanó éjjelen.
A szél suhan, a jég átjár, akár dermedt reggeleket
a fehér ég földhözragadtsága.
S az az árva, éj emlékére visszapillantó, 
reszketeg tekintet.
Mindig van egy szempár odafönt,
hogyha csönd többé nem sebzi
hallgatásod héjhántott belsejét,
s meglátod a világlélek tükrét.

A félelem - miért velem? - 
zenéli el
horgas kezekkel
esszenciája dallamát?
Érzem, ahogy a révben,
tudod, ahol az odaát
véget ér, s felnyílik
a végtelen
otthonának lótuszkelyhe,
ott, a révben -
ebben az észrevétlen
pillanattöredékben - 
átfordul a jóság hópelyhe
valami piszkosul iszkoló
keservbe,-
s utolér...
Arca gyönyörű,
teste örök mű,
bent dögkeselyű,
és falja,
akarja,
tiporja
a jóérzést.
Így születik 
a Félelem,
minden romlottság
 salakpillére.

Ez már a többi sárnyúlványt is magával
vonzza, idegköteleken egyensúlyozik
a lomha
öntudat.
Gyenge voltál, gyengék voltunk
a rosszat nem kivédeni,
hanem az eredendő jót
őrizni.
Őrködni saját lényegünk
beomolhatatlanra tervezett,
szeretetfiókák dalától dúsult
fészke felett.

Vagy szembenézek,
- szublimálok -
hogy elpárologjon valami
nemesebbé
az a kérlelhetetlen keménységű
lélektárgy,
s hősként
érzéseim himnuszát
hallgatom,
majd
fájdalomnak
beintek;
vagy úgy döntök mégis,
elsodor a régi-rossz félelem,
és vetítek.

Így döntöttél, drága Romlottkám,
a fagy belefuvolázik zsigereinkbe,
volt-nincs, de még lehet szeretet,
hol már meghallasz engem,
s nem válok eggyé veled.
Eleinte
üde voltam, és lázadó,
ma már behódolok,
mert rossz vagyok,
nem kisarkítottan,
ténylegesen
élvezem,
ha bántásba barníthatom
mosolyok kiszolgáltatott,
friss gyümölcsét,
szavakkal bántok ugyan csak,
de azt nagyon.
És azt süvöltöm másikra,
minek néma magvát,
ki tudja, mióta s meddig,
lehajtott fejjel
hordozom.

2017. január 2., hétfő

Felemeli

Álmainkban, ahogy a végtelenség jár-kél,
úgy rezgeti ébrenlétünk húrját a vágy-szél,
ez a legszebb hang, nem is muzsikálhatna
vibrálóbb szikrát a fuldokló árnyakra
a lélegző vér.

Pezseg, hömpölyög, bugyborékol ez a nedű,
élet színébe oltott, lüktető hegedű;
felhangzik, felhabzik, akár hulló hajnal,
csodák csendjére aléló varázslattal:
lám, ez a derű.

Az örök láng mindig oltja a sebeket,
jajduló bőrrétegeket bár perzselhet -
a gyógyír is ő, felszökellő, aranyló,
remények zárjából felkulcsoló ajtó,
hála fémjébe gravírozott tett.

Ahogy járnak-kélnek emberekben az utcák,
ahogy a madarak magukban az égboltot tudták,
ahogyan küzdünk, kiújult egészséggel,
úgy ragyog mélyen csillag nélkül az éjjel...
Felemeli a sötét súlyát.

Áradás

Lehet kívül pár csepp-pohár,
ha a belső bizsergő pezsgő.
Élmények nyelvén most szólnál,
de elmédben millió csengő.
Túl sok a lehetőség, így csupán
annyit mondasz rebegve:
"Igen" vagy épp "Nem". És boglyas-kuszán
szerteködlő fejedre - 
rászáll egy kószán kuncogó sóhaj,
belőle az igazság gáthalksága szól.
És ekkor... a legerősebb szóval
kibetűzöd a világot önmagadból.

2016. december 18., vasárnap

Télbeszédek III - Töprengés a Történet felett

Hópelyhek és jégkockák kérdőjellé formálódva lebegnek az égen.
Töprengnek épp, lehulljanak-e.
Ha lehullnak: előbb-utóbb elolvadnak.
Ha fent maradnak - beolvadnak a többi közé.
Vonatkoztatható-e emberi viselkedésformára vagy épp természeti törvényszerűségre a fent leírt mondatok bármelyike is, vagy az egész csupán egy szócséplő, önkényes metafora-mímelés?...

Hol volt, hol nem volt a történetéhség.
Hol lehetett, mert szebben lehelt igazat, az általánosságra korgó lélek.
A történetiség bizony a véget nem érő út, (és a négyzet); az önmagába visszatérés (és a kör) pedig a "nagy igazak" és az azokat roppant szárnya hatókörébe vonó Hangulat birodalma.
Hogy melyik váltja meg jobban azt a világot, mit magunkba zárva élünk, egy olyan kérdés, melyet egy lehetséges válasz csak korbáccsal sújtana.

Tél van.
Vízválasztó felnőtt-és gyermeklét között a kérdés: szereted-e havat?
Akármi is a válasz, figyeld meg a szemét... Néha csillog-e belőle a remény, még ha fel is vette a túlfelnőttség áthatolni nehéz álarcát; néha, embertelenül érzékeny - épp ezért leginkább emberi - pillanatokban felcsillan-e a szeme bármi hallatán, láttán is?
Ha igen, akkor mindegy, szereti-e a havat, vagy bármit: megmaradt benne a csodalátás.
Ha nem, akkor hempergőzhet bár nyakig a habfehér, hűs télmorzsákban - megette a fene az egészet!

De tényleg, van-e reménytelen eset?
Habfehér (nem) hűs, télmorzsákkal teleszórt, csodalátó lelkem minden ízében tiltakozik ellene.
Mindenki keverék-lélek, korccsá viszont épp az teszi, ha feleslegesen ítélkezik.
Akkor meg holtmindegy, mit szeret, és mitől irtózik.
Van, akinek a pelyhes, cirrogó, és álomszemű cirmosoktól támad öklendhetnékje - mégis tisztább, mint egy ilyen jószág a legnyelvkoptatóbb önnyalakodás után.
Viszonyítsunk - csak ne vigyük túlzásba! Különben kihullnak a kezeink közül a jelenségek határainak még megmaradt szilánkjai.


Miért is írunk? Talán egy pillanatot örökítünk meg, mely egyszerűségében megható, mégis, mélyebb minden, eddig leírt bölcsességnél. Mélyebb az álmok birodalmába kapaszkodó gyökereknél, s magasabb a fényes eszmék egét szúró faágaknál...
De írhatunk bármiről. Igen, most a télről kellene...

Hogy jutnánk közelebb a Nagy Igazsághoz, ha mindig elkalandozunk?
Azt mondják, az út a lényeges, vagy mi.
Ágazzunk hát szerte, váljunk eggyé a kacskaringós indákkal, legyünk mi azok - aminek létébe nem mertük soha beleképzelni magunkat?
Akkor pedig nem lesz több kétségünk - hazaértünk.
Vagy mégse?

Csillannak az összecsengések a vers végén, s minket, költeményélvezőket elbűvöl e rímragyogás, ez a költői képsziporkázás, e mélyen megsejtett tartalom, melyet talán még a zene sem képes felidézni.
A szavak hatalmasak ugyan, de a Pillanatok égiszéből nőttek ki.
És nincs két egyforma vers, de szó sem. (Tényleg, hópehely sem!) 
Érzés, érzés, érzés.
Repülő, repülő, repülő.
Papír, papír, papír.
Látod a fehérségről finoman átszikrázó különbségeket?
Én is. 
De néha én sem.

Néha ilyen, néha olyan értelmezést dob a "kedélygép".
És nem kell mindig bátornak lenni, és erősnek sem, nem kell pozitív tulajdonságokkal tele lennie a szellemi kosárnak - mert kivel ne fordult volna elő, hogy véletlen kiborította vagy elhagyta kincseit?
Ha mindig vele lenne minden - nos, akkor is tudná értékelni - de az a kedélygép elvesztené előtagját. Kiszámíthatatlan misztériumborzongás és kiszámítható tudatosság keringője ez az egész élet.

A téllel sokan az ürességet társítják, azzal meg valami kerülendő, mindenképp negatív dolgot.
Aki olykor kiüresíti elméjét - (és táját, ha épp egy kósza, ittragadt isten), az üresfejű?
Nem inkább a szennyezett gondolatok adják a fejkukóság valódi lényegét?
A felszínesek is, de valaki inkább legyen tündérrózsaszín szemléletű, illatos, színes műcsipával felvértezett, mint a gyűlölet átható bűzmirigyeit hóna alatt tartó - üreskezű!

Ezek itt fent gondolatok a télről, vagy a télben, vagy csak szimpla eszmefuttatások, melyek speciel télen keletkeztek.
Véletlen-e?...
Talán az évszak mégiscsak befolyásolná, hogy milyen értelemcsíra bontakozik gondolat-, majd kimondott szókehellyé?
Sosem tudjuk meg talán.
Ha két perccel később kezdek írni - vagy engem két perccel később ír meg a gólya - merőben más lenne minden?
Lehet.
És ebből a "lehet"-ből bomlik ki a legszebb "hol volt, hol nem".
A történetek története - Mi magunk.

Kellemes tavaszvárást mindenkinek!

2016. december 13., kedd

Ez az éj más

Ez az éj más.
Kioltott Napkanóc. Egy pillanatra még látszik viaszhamvadásba omlott arca. De már érezni a jövetelét továbbvivőjének. Neki, a csillagszekérnek. Ábrákat lát bennük a szem. Torzított mása az örökkévalónak. 
Ugrás... és éjfél. Ilyenkor még nagyobb a hasonlatok patadobogása. Mélyülnek, sűrűsödnek a rejtett igazságok kocsonyás rétegei. Miért is kocsonyásak? Mert reszket belőlük a reggel rettegése. 
"Még utoljára hadd..."- visszhangzik az álmomból kivetített messziségben tiszta, ősi nebulók óhajba csomagolt jajszava. 
De már késő. 
Az éjszakának befellegzett.
Igaz, hajnal sincs már... Így az éj is értelmét és életét veszti.
Csak merő jellegtelenség. Szmogszörpöt kortyol a műanyagpohárból a műanyag-nebuló.
Csing-ling - altatódalok. Valaminek szépsége akkor nyílik ki, ha fagyott. Ha révedt. Múltba, jövőbe, tekintetbe? Olyan nagyon mindegy. Elégikus utópia-sóhajok.
Eretnek-eszmék. Máglya - nemlét. Felejtsük el a múlt borzadt pillantását?
Hisz minden éjben visszaköszön!
De talán ezen az éjen nem.
Mert ez az éj más...

Nappali elmélkedő

Perzselő hőjét hinti szerte a sugársavba vont tájék.
Horizont dobogása a Napkorongba kúszva átég
valami evilági, sárga végtelenbe. S az ég remegve
árnyékát veti az enyhelyes víztükörre - hogy életté ne,
de lehetőséggé váljék.

Karmazsin-magma  tojás-képmása plöttyed odafent szét.
S a mennybolt mindig keretébe fogadja emlékképét
az egykor szebb korban sugárzóknak. (Ne menj még!) Van-e Holnap? 
Kérdőjel hada olvad, porszikrákkal keringőzve porhad,
ma fehérebbek a pernyék...

Arany zamatát terjeszti szét erekben a nappal varázsa.
Fénye búsan izzik, hajója bár felszínen siklik, és álma
is csupán seb-ellensúlyozás. Képzeletvermekbe nem ás,
mélységet sirat a Látomás, de a halálban sosem más
az új ébredések vágya.

Az odabent maradt

Felhőszeplős már az ég.
Szállt a hajnal is tova.
A munka a mindenség
zengő halottas tora.

Siratjuk a csillagtáncot.
De sarkantyúzik a Felkelő.
Pördülő reggeli álmok - 
űzi a Talaj-zaj, s a szellő.

Mindenki jár-kél:
odabent csak én maradtam.
Enyém minden tér,
de nem lettem dologtalan.

A gondolkodás egy cselekedet?
Hess! -  így a Kerék nem forog!
A belső és külső ütközetet
gyászolja a reggel. Korog.

2016. december 12., hétfő

Télbeszédek II - Ritka, mint a fekete egyszarvú

Egyszer volt, hol nem rázott még senkit a kétszázhúsznyi volt, csak az érintetlenség dalolt, volt egyszer egy hószín birodalom. Valójában csak az emberek nem jártak arrafelé. Volt valami emlékszép, selyemhűs sugárzása a helynek, azonban lezárult a hely kapuja rögtön, mikor a valaha élt legfurább teremtmények közelgő léptének akár csak egy hangyányi gyanúja is felmerült.
Halk illat rejtjeles füstje terjengett a levegőben, és finoman csörgedezett az itt lakók ereiben a csend, azonban, ha embert sejtettek, azonnal foszlani kezdett az illat szó szövete az égbolton. Bársonyos búgással adta az egyik itt lakó a másik tudtára, ha nemkívánatos neszt vélt hallani. Így maradt hát ez a vidék ismeretlen a teremtés kétlábú tagjai számára.

Azonban a lélek természete emberfeletti, vagyis inkább: emberentúli. Ugyanúgy kiközösítik vagy éppen megvetik a másságot példának okáért, bár ez előbbi nagyobb fájdalommal sújt.
Nemrég esett meg, hogy az itt élő egyetlen fekete egyszarvú megelégelte azt, hogy gúnyolják, tiporják, és gyalázzák környezőbe olvadó társai; így, mikor a legporhanyósabb volt a nagy utazásra csábító, hófödte táj, és nem botorkáltak már végre a percek, hanem izgalomgyorsan száguldottak előre, akár ő maga, még tekintete hajnalán; nos, útnak indult az emberek felé.

Nem tudta, merre megy, de ez nem okozhatott gondot: ösztöni volt, talán a legösztönibb mind közül, s akik talán éppen ezért fehér dölyfösséggel pillantottak le rá.
S hogy miért indult el? Nem csupán lázadásból, ez az egy biztos. Nem a "csakazértis" vezérelte útján, hanem a puszta kíváncsiság: létezhet-e birodalom a gyűlöleten kívül is?... Két szemével kell látnia, hogy tényleg gonoszak-e az emberek!

Hamar ott is termett egy házikó előtt. Talán nem is tudta, milyen különleges érzékkel talált rá az egyébként nehezen megközelíthető, kis településre, és hogy épp melyik időszakot tapogatta ki érzékeny, ám kemény csápjával.

"Ki kopog ilyen furcsán?!" - hördült fel a házigazda; majd, mikor megpillantotta a mitikus lényt, majdnem elájult, kedves nejének kellett bicsakló lábaiba erőt lehelni.
A feleség imbolygó szemekkel méricskélte a jószágot, majd rácsapta az ajtót.

Lehajtott fővel ballagott tovább az egyszarvú.
Már vagy harminc kilométert elszenvedett lába és lelke, de az ég valami ismerős fehérét szemetelte - igen, itt is van hó! Pille lobogással sütött át lámpák arany nyalábja az ezüstös varázslaton, amit Fehérfalván - otthagyott lakóhelyén - csaknem ötszáz névvel illetnek.
A képzeletet ingerlő, habtiszta látványtól, és az eddig felgyűlt feszültségtől könnyek eredtek le szeme felhőiből; fekete, hatalmas, ám merő ragyogású ékszercseppek.

"Talán csak általánosítottam, hiszen négy család még nem a világ összes családja; talán kétes társaim valóban csak rosszul ítélték meg az embereket, és valójában az Ég vadhajtásai vagyunk mind - egyek! Elvadultak, tökéletlenek - de egy gyökérből fakadók!"

S ahogy ezeket kigondolta, még hatalmasabb pelyhekben kezdett el hullani a hó.
Ám a józanság kezei kalapácstanyának használták elméjét -  és ahogy dübörgött előre a valóság szekere, úgy állt le a mámorkerék.
Nem sóhajtott, nem sírt többé, s miután az ötödik helyen is csak fojtott kuncogás, vitriol-válasz, és szemébe bele sem pillantó ajtócsapás fogadta, rá kellett jönnie: talán igazuk lehetett a fehér egyszarvúknak. De leginkább az a legnagyobb igazság, hogy ő bárhol is legyen, minden sorból ki fog lógni. Elindult hazafelé. Vagyis lakóhelye irányába. Hazája nincs is, míg őt sehol sem szeretik.

*

Kinn, a havas tájon egy eltévedt gyermek panaszos jajongása vert visszhangot.
Akár gondatlanság, akár valami megbocsáthatóbb okozta tévelygését, a szülei kétségbeesetten keresték. Épp szenteste volt, és beleremegtek a tudatba, hogy elveszíthetik egyetlen kincsüket.
A gyermekien zimankós hangokat csak ő, a csavaros szarvjárású hallotta meg.
Az utolsó ház felé vezető út, ahova szintén nem fogadták be, még meleg volt az egyetlen fekete egyszarvú lábnyomaitól.
És ő, a fekete egyszarvú érezte. Tudta, sejtelem ereje derengett benne: elvezeti szüleit a gyermekhez!
Bár már előtte kint keresték égen-földön a kicsit, egy pár percre behúzódtak kis házukba pihenni. Hogy ez mennyire elítélendő, döntse el az, aki nem egyszarvú.
Épp akkor jött ő - vagyis Ő, a fekete unikornis, és érthető módon nem tárt karok fogadták. Egyébként a természetgyógyász házaspár misztikus szemléletű volt, így ők voltak a legkevésbé meglepve azt illetően, amit vagy akit láttak. Mert Ő, az ében, kitaszított egyszarvú még a fehéreknél is páratlanabb volt: nemcsak létében, hanem lényegében is különlegességet hordozott magában.
Bölcsessége, bizalma, és hinni-tenni akarásának összeegyeztetése egyedülálló volt - nem csak a maga nemében.

Így hát szinte röpködött az iramtól az éjszín unikornis, félúton a gyermeki valóság és a szülői rémálom között; s azonnal felkelt, mikor hanyatlásnak indultak lábai. 
Újra megkocogtatta, ezúttal nem félszegen, hanem határozottan jóval nagyobb fáradtsága ellenére a ház ajtaját.


*

Mikor végre átölelhették az ösztönöknek makacsul engedelmeskedő szülők az elkóricált gyerkőcöt, szinte el is feledkeztek jótevőjükről. Hogy ki volt az, aki ügyesen rávezette őket a helyes útra, mely egyenes út a leggöröngyösebb, ám legszebb birodalomba: az egymásra figyelés szentélyébe. Arra a tájra, mely nem csak nevében havas, hanem lelkületében szintúgy.

A hátulgombolós huncut viszont nagyon is eszébe véste az unikális unikornist, és szinte toporzékolva követelte, hogy vigyék haza. Bizarrnak tűnő ötlete hamar megvalósult, és nemcsak a szentestét, hanem az egyszarvú további életét is együtt töltötték.
Igaz, azóta a gyermeket is kiközösítik társai - de kit érdekel?
Nem rázza meg őt - őket ez különösebben.
A barátság erősebb minden Volt-nál.

Simító parancs

Talán észre sem veszed,
tapaszod alatt a seb
már rég begyógyult.

Koszmoszatok lepik be lassan.
S az áporodott sebtapaszban
újra fáj a múlt...

A hegek játszi tánca
csap át simogatásba,
ha nem hordod túl őket.

Miért is tennél ekképp? Végre
nyúl a Tovább lehetősége
feléd, csak feléd törtet.

Talán észre sem veszed,
a bőr legszebb, ha vedlett - 
dobd el rögtön tapaszodat!

Idejében tedd meg, és akkor
a sebnyalogató haragtól
valami lüktetőbb fogad.

2016. december 8., csütörtök

A csodák csokrai

Friss illatú, lila hajnalokon,
hol az eszme az érzéssel rokon,
az erő lágy árnyaival a reményindák
fákra tekergőzve, ahol az éj sem kiált
csillagaiért, csak békefuvalomból leng -
halk fonják körbe a világ hullt kelyhéből csent
szomorúság-esszenciát, s e néma roppanás
belevész a tátongó nesztelenbe, hogy ma láss,
ma jobban láss, mint amit a tegnapmocsár
süllyedéséből a jelenbe áthoznál -
s ebben a finom sziromnyi, üde létezésben
könnykövek görögnek le a szívszikláról éppen.

Könnyű lesz, hajlékony gyönyör a lélek,
ahol többé nem tokosodva ébred
az ember, újra telve lesz értelemmel - 
- elé az álszikár sors bármit is seper -
e szépségben mélyen megbúvóval,
nem lesz már lélegzete hunyt sóhaj;
parány árnyak tükrében fel-felszikráznak
tekintetek, mikből párolog  a bánat;
egyedi hiba Benned az egyetlen tökéletes,
bukás a legcsillagosabb ötös, így hát mélybe vess
pillantást: melyik az az irány, miből boldogan fogsz dobbanni,
s a pirkadatszirmokból reggellé nyílnak a csodák csokrai.

2016. december 7., szerda

(Önmagába zárul)

Mondd, mit jelent, mi az a kérdőjel?
Két üresség közt most épp felkiáltok!
Továbbgondolva burkolok köddel...
be mindent, pontot sosem téve várok.
Te ne tégy így, szólítsd fel lelked azonnal!
Ne bontsd ki belsőd, csak, mikor azt muszáj;
bárcsak lehetnék egy tiszta lapnyi óhaj! - 
minden visszatérés újabb az újnál

2016. december 5., hétfő

Képmásvilág

Feketén szállongó csillagpor:
varjak tolulása az égen,
erezet fák levelén, ahol
villámlás rugózott nemrégen;
Bolyhodzó, fürtös gomolygás szerte:
pitypangra zuhanó fuvallat,
avarkávé kavargó tengere
fehérré ébredve nyugodhat.

És csak morajlanak halkan tovább
az egybehullámzás cseppjei,
lelkesen áramlanak a csodák,
nekünk, Nekünk kell felfedezni;
Csendül eggyé, mit csak lopva
reméltünk, hogy illeszkedhet,
minden rész egy világ, hogyha
minden világrész egy felleg...

2016. december 1., csütörtök

Külmorzsák

A képzelet kapuja nyitva maradt.
Más a semmitmondó, mint az álmodó.
Egyiket őrzi a tömeg, másikat lakat.
Melyik egyik, mely másik, (nem) változó.
*

Vannak világra zúdított bömbölések,
s vannak a szerényen tűrt szoborsebek.
Hogy jobban majd melyiktől köhög a lélek? -
Ordító és elfojtó markol kezet.
*

Sivár csinnadratta. És a kizsákmázolás.
Érzés már nincs - halott bent az öreg kisdiák.
Borzadt vad először agancsával árkot ás.
Hálásan kacagnak falakon a trófeák.

Ellenlét

Eláll a lélegzet - újra élni kezdek.
Már alig várom, hogy nagyon várjam.
Kontrasztok mögött az örök lényeg remeg,
a nyelviség elvérző árkában.

2016. november 30., szerda

Vissza

Minden arcnak örömre korog könnye.
Bánatok teste hull mosolygödörbe.
Kélne ki Fájdalom az ívhantokból.
De inkább vissza. Mert ő sosem harcol.

2016. november 27., vasárnap

Idézetcsokor tőlem VI - Prózák III.

 "Kint, a világban hatalmas pelyhekben kezdett el szakadni porcelánpihék tömkelege: a hó.
Volt olyan, aki harmincéves elmúlt, de még sosem látott ilyet.
Megsokszorozta magát Hópehely. Mindig, mikor túlzottan nagy érzelemhatás érte - akaratán kívül esni kezdett. Így működik ez a hálátlan halandók világában is egyébként: ha ő nem dönt, dönt a világ. Valahogy mindig van. Valamerre is. A változás pedig? Szárnyakat bontogat a legmélyebb gödörből"

/Télbeszédek I - Hópehely-dilemmák/
 

 "És bárki átszakíthatja az ítéletek célszalagját, függetlenül előző mentalitásmorzsáitól.
Akár idealizálva teremt valódi arcot, akár húsba váj a még csupán derengő részigazság ködén túl valami meg nem született ténylegesség sejtelme benne, akár a szerepbőrnél akad meg és arra fújtat, mint egy bolháktól hócipőtelt macska -  a lényeg, hogy hű maradjon az emberséghez - mindig.
Az pedig, hogy mennyire emlékezetes, majd eldönti a csontok utáni lépkedés ritmusa - az utókor.
Újrakezdeni bármikor lehet, aki tegnap még erre esküdött, ma már csak arra fog esküdni, hogy nem esküszik semmire. Csak magára az életre, elvek nélkül, kristályosult szívvel.

Mindig rácsodálkozom, mennyire gazdag is lehet lelkiekben egy ember. Táguló tárház a lehetőségek mezején. Ragyogó réteghalmaz a földiség palettáján... Ám a legszebb az, ha mi hozzuk ki belőle az addig nem is tudott értékeit"

/Ragyogó rétegek/

"Itt-élet és ítélet.
Van-e kapcsolat?
Csak ha úgy döntesz.
Szeretnél élni?
Csak ha úgy döntesz.
Semmi sem kötelező... Még dönteni sem.
Csak akkor ne csodálkozz, ha abban a bizonyos lepergőben egy olyan filmet látsz, aminek vászna elől sorra távoznának a nézők. Ha lennének.
[Tiszták már az edények?]"


/Jó étvágyat!/
 

"Nekem nem az elmúlás az ősz, nem az.
Éppen, hogy valami merőben üdítőnek a kezdete!
A forróság nehéz szagú sarának légfrissítője, az időtlenség kezdete. Az ismeretlen csodáinak kilincséhez éppen, hogy a hidegben nem fagy oda a kezünk. Felolvad valami öröktől való, szép végesség: az élet"


/Nekem nem az elmúlás/

"Ha egy fiatal meghal, virágzását temetik, és talán, valahol új virágként nyílik.
De az idő világában csak eltávozik, s az életébe rejtett kód, miáltal felnyílhatna a jövő megannyi lehetséges eseményének cifra kapuja, egy sírkőre vésett időintervallummá változik.
Lezárul valami végleg, hiába a kozmikus holnapok ígérete, akár más életben, az a szerep, az a bőr hamar mállani látszik.
Mégis, itt vagyok, nem látjátok? Hát hogy is látnátok...
Lemeztelenedett valóságomban a föld alatt kezdek szabadulni bőrmaszkomtól, két világ közt csellengőn pedig gondolat lettem, őserejű, tiszta, tovaterjedő esszencia, ki beleivódik a megfoghatóba... de ha kell, a megfoghatatlanba is.
Szavaim az érintetlen égbe vésem, Ti nem látjátok mégse, csak a fellegeket...

… de én most vagyok a legélesebb sugár! Kaptatok keresztül lelkiségek vérkörein, és átszövöm életenergiával! Meghaltam, igen, felfogtam – és most értettem meg igazán, mit jelent igazán élni!
Ott vagyok, ahol akarok, csettintésnyi világ csak ez a szellemlét.
Már tudom is, hogyan születek újjá... "


/Felfogni, hogy meghaltam - Az ég naplójába vésett szavak/




"Ahogy a víg sugárpihék pillanatról-pillanatra Nappá szerveződtek, minden, addig mély álomban nyugvó rejtélyes mosolyívet gyűjtött szája köré. Álmukban mosolyogtak a létezők! Mert bizony, ha immanensen is, de a Nap előtt is kavarogtak az őskáoszban a mindenek: lehetetleneknek tűnő lehetségesek. A legelső erőfeszítés a világon az volt, mikor világra nyílt a kozmikus szemhéj, és bántotta is jócskán azokat a kis pelyhes, vörhenyes, vizenyős, duzzadt tekintetpárokat a Nap aranyló sálja: a legelső sugár.
Ahogy mai napig telik-múlik az idő, úgy válik a nem-lehetből lehetté az addig elképzelhetetlen. A Semmi bölcsőjében valójában minden ott ringott -  de a Nap volt az a mozgatórugó, mi kipenderítette a kényelmes babusgató hullámzásból a lelkeket: "Tessenek felkelni, ez már az Élet!"

/Színregék III - Citrom, narancs, barna/


"Barna bogyók pottyannak a büszkeségre. Kit érdekel a felhajtott fő, ha az újra cinkosan csillanó mosoly adja a legfelszegettebb fej esszenciáját?
Külső, poros szemmel naiv vagyok - de nem az a naiv inkább, aki csak azt hiszi el, amit láthat, amit lát a tömeg, ez a nagy csalódásmassza, s a bizalmatlanságot beléplántálja?! Mert bizony, ebben élünk.
Igen, kételkedem - örök Luciferke vagyok én!
Kételkedem abban, hogy az ember rossz, hitvány; kételkedem abban, hogy a haszonelvű gyakorlatiasság több a szívnél és a képzelet világroppantó erejénél; kételkedem... a Rosszban!
De Benned soha!
Mert megőrültem"


/Megőrültem/

2016. november 25., péntek

Idézetcsokor - tőlem V. - Versek III.

"Minden csend más. De a legszebb,
melyet sosem idéz költemény.
Mely még meg sem fogant, csak egy
gondolat az érző földtekén"

/Bor(ús) gondolatok/

 "Égi reggelit kanalaz a remény,
hol kavargó éjhamvak csillagokká lettek.
Minden pernye az igazi lényegén
rejt magában valami csodahozó szelet"


/Tavaszba hajnalodó gondolatok/

"Mert sohasem csorbít a jelenségek,
s valók hártyafinom fátylán a szó tőre,
nem metszi át, s a levegőrezgések
legnagyobb része csakis hanghalmaz, dőre"


/Ha azt mondod.../

 "Bizakodó lettem újra, mert erős vagyok,
újraírják maguk sebrágta régen-lapok,
csak magam miatt feledek s bocsátok is meg,
áldássá varázsolom, mi csak átkos lehet..."


/Az már nem én vagyok/

"Csigavér-bölcsesség csöndjével terjed
időkacsokon a harmat vélt gyengesége,
minden egy satnya szőlő, de ha erjed,
csak akkor ébredhet rá valós erejére"


/Csillagrímek/

"Görbületekben a tanulói zsongás,
a karóba húzott friss reményvermet ás...
Diákság arcán lepereg az éden"


/Küszöbvers/

 "Véletlen nem zárja ki sorsszerűt,
utólag csepegtetünk észnedűt
a történtekbe, nincs totalitás,
csak érzés szintjén, és a kalitkás
agyat az a karom tépheti csak szét,
mely az égritka tudatos léptékét
csak egy hangyányit megüti, emlékeztetőül:
ilyen is lehetséges, mennyekre olykor föld ül,
de csak olyan időközönként
látja meg kiválasztott a napfényt,
mint egy emberöltőnek egy pillanatmorzsa,
mely a percet időtlen érzékekbe hordja[...]"


/Bármikor-alkalom/

 "Porcelán jégkockában felreszket
egy pőre gyöngy. Mégsem olvasztja sugarával...
Elférnek egymásban, nem csepegnek,
ha lényegük a létből valamit is áthall"


/A törhetetlen/


"Ők igazán, tényleg emberek.
Emelkednek is, és berregnek.
Mindent tudnak, amit csak egy isten tudhat -
csak épp alakot tévesztettek. Ugatnak"


/Önjel-öltek/


"Ha már nem vágynék túljutót, akkor kell
majd a semmibe tűnnöm, és észrevétlen.
Büszkén táncolok a  legszebb sebekkel -
nem életrevaló az, ki érzéketlen"


/A túlság áldása/

"Én lettem magam megváltója, többé sohasem más:
örök elégedetlenség ráncából simult vonás;
vonás lettem a föld arcán, majd égre néztem,
ez volt a legelső, igazi ébredésem"


/Vonás a föld arcán/


 "Bontsd ki! Ajándékod
miben ott van, rég ott
szuvenírek legesleghőbb éke:
a lehetőség. Lehetősége
túllépések himnuszának,
hol serkentenek az árnyak,
ott lesz szikrád legsugárzóbb,
ott lesz írisz reád vágyóbb;
s a megannyi csomagolófecni között,
újak hasító varázsa benned pörög,
és az ábrándtespedt idő elhull egy pillanatra,
ha bontás bátorságával térsz vissza önmagadba[...]"


/Gonddobozból bontsd ki/

 "Jégharmatot kortyol a szétperzselt bőrű,
gondolatban már rég szaténhűs vizeken evez.
Télen ám a láng a leginkább gyönyörű;
ellendallamát zokogja vissza minden lemez"


/Révharmóni(k)a/

" Egyetlen bátor perccel indult minden
ezen a keserves mesevilágon.
S lám, a valami, a minden, a nincsen
ki is sarjadt, lett valóság és álom[...]"


/Egésszé válva/

2016. november 23., szerda

Leheletnyi világ

Nem tudom már, miért, merre jártam,
ködbe kongnak a jelenések,
körvonalak-sújtotta világban
nekem más arcú ez az élet.
Vállalom e bűvös tébolyt -
talán az esszenciát keresve
vesztem volna el az égbolt
alatt elterülő fergetegbe?

Jelentések acélfonalán én
árnyalat csepprezdülését láttam,
és finom sziporkáiból a tény
feloldódott bolond hullámzásban.
Hangulatok mosódó képei
rétegződtek a harmonika-égen,
és álmokba gyűrt felhők léptek ki
függönyfátyluk mögül -  mily' észrevétlen...

Csak gyülemlettek ősérzelmek
e bús nosztalgia-forgatagban,
hajnalárnyak és éji fények
egybecsordogáltak láthatatlan.
Ébredező gyökerek kulcsolódtak
leheletnyi fénysuhanásban össze -
nem tudom, rám mosolyog-e a holnap,
de simogat a végtelenség könnye.

2016. november 18., péntek

Gondolati adventek

Hajdanán örök tegnapok végletvékony határán lépdesett a lelkem, hogy a mélybe csobbanva elmerítkezzen azokban az érzésekben, melyekből az időtlen deja vu-k villanásai születnek. Mit szépítsem: múltban éltem, akár sajátomban, akár a világ születésénél ácsorogtam képzeletben, ám annál valósabban. 
Nem kell azonban letagadni a múltat, az értelmezés semmilyen fokozatában. A sötétet sem szükséges hátrahagyni, és indulni fejlődésfények irányába -  a lélek inkább hullámzó, mint előre ballagó. 
Víz is önmaga ringatásában, tűz is le-fel lobogásával; de semmiképp sem olyan út, ami folytonos bukásokra ítéltetett. A Bukás kulcsa pedig a mindenség harmóniájának zárjába sosem illeszkedő értékítélet, mely mögött ott sír a semlegesség, a legigazabb minőség. Azonban az élet épp ellenkezőleg: megköveteli az úton levést. Micsoda feloldhatatlan ellentét! Vagy mégsem?

Ilyen gondolatok jártak fejemben, miközben az adventi koszorút fonogattam, és egy gyors "idősíkok hídján, a jelenben kell minden ébredéssel újraírni a jövőt" még átfutott a fejemen.
Ebben az időszakban megszáll valami ódon szellem, és  gondolataim magvasságát még kerekebb lapcipókra hintem. Igyekeznék elmondani szavakkal ezeket, de félő, csak leírva megy nekem.

Az Advent és a Karácsony túlmutat önmagán. Nem csupán egy hagyományba kövesedett követése vakon a kijelölt útnak, hanem hangulata, lelke és álma van. Mindkettőnek.
Szeretem ezt az időszakot, hiába hagyja hátra a "sötét múltat", jelentsen ez bármit is.
Ember vagyok, úton járok, és meggyújtom az első gyertyát.
Parázslik a zsongó kanóc, vágyva, hogy beteljesítse rendeltetését a fényforrón ölelő láng.
Nézem nászukat, s a fuvallat, mely észrevétlen kúszik be közéjük harmadiknak, megbolygatja idegeim szélhárfáját.
Pislákol a várakozás első lángja.
Második láng. Egymás felé néznek, átfestik a fehér falat árnyaikkal, majd ismét fényükre s egymásra csodálkoznak, viaszt könnyező boldogságban.
Harmadik. A Beteljesedéshez időkilométerek már nem kellenek. Türelem-és fényjáték az abroszon.
És végül negyedik. Az út végéhez értünk.
Az út vége után itt az idő kibontani a szépség-kavalkád ajándékát, mit az élet nyújt nekünk minden pillanatban.
Különösen, ha ezt megoszthatjuk másokkal is.
Az Advent olyan, mint egy hasonlat.
Csak ráhangolódással lehet ráérezni igazi lényegére.
Az Advent egy metafora.
Feloldódnak a hasonlatok "mint"-jei az öröm pillanatainak dús erdejében.
Éppen így csomagolódnak egymásba az ünnep arckifejezései közötti lassú átmenetek, mint a két fenti mondat banális megfeleltetés-szintjei.
Elfújom a gyertyákat, és a körforgás igazságán kezdek el gondolkodni.
Majd meggyújtok egy újat.
De előtte még elmondom minden szerettemnek, ami a legfontosabb mondat e világon, nehogy időnap előtt kialudjon a láng...

2016. november 16., szerda

Fenyőillatú álom

Fenyők fanyar illata szálldos szerte,
olvadó, koppanó, csobogó puha szó
mint cseppzuhatag, dermed elmerengve -
vanília-porhanyós béke fátylán
halkuló
az árny,
s márvány-
lelkekből
a hullongó hó
karácsony éke, szépe, bércfénye,
szebb, nemesebb, lelkesebb,
mint fáknak aggatott díszessége -
s kiknek arca titkon álom,
s felleg már,
ünnepfinom 
sugár száll
ölelő
alakjukra...
Megannyi angyal
földre jő, 
halkan gyújtva
érintések
múltszín kanócát,
ezüst az emlék...
arany a jövő...
színtelen jelenbe
 csengnek a csodák.