Hová csöppentem?

Reggel van.

Olyan megfoghatatlan, mégis mélyen, mellkas belsejében ülő a gondterhelt, a fájó fáradtság. Így támolygok ki mégis az új nap vágyó reményének visszhangját fülem barlangjában hallva, s fürdőszobám kék csempéin megsejtem az égig ért csodákat, melyeket az ég ígért.

Kristályfehér vizet lefetyelek a csapból, akár szomjas jószágok reszketeg ajkaikon túl...

Támolygok még mindig, s az Álom  ott kísért láthatatlanul, emlékképként kóricálva kora nappalbéli  töredékelmémben.

Majd fürdetem, tisztítom arcomat, a víz minden pórusomat átmos, így már olyannyira lelkem sem álmos.

Halk panasz-sóhajok buggyannak ki belőlem önkéntelenül, akár galaxiscseppek a messzi világegyetem szökőkútjából.

Mígnem e szinte néma jajszó csikorgó sikoltássá változik - nem is tudom, hol vagyok hirtelen, húz lefelé egy roppant erő, centrifugázik a szívem, s hirtelen úgy érzem, felbolydul borzadva az idegerdő...

Még mielőtt felfoghatnám egyáltalán, mi esett meg énvelem, máris egy idegen világba kerültem.

Hát hová csöppentem? - kérdezem és ezer szellő, melyek arccal is rendelkeznek, ekhózza szavaimat. Kiráz a hideg. Összébbhúzom egyszercsak, rejtélyesen rámöltött kabátom, s nézek visszafelé. Egy terebélyes lyukat látok - tán a Szellem lyuka ez? Elmélkedni időm nincs, így emez, látomásnak tetsző kör alakú rés, melyből még mindig ömlik a víz, lassan halványodni kezd. Úgy is mondhatom stílusosan a Kör bezárult - minden szinten. Mint nincstelen, kinek veszítenivalója nincsen, felfedezve az értékeket, nézek körbe e kincseket lüktető tájon.

Káprázik talán szemem? Mindenesetre eláll lélegzetem...

Szóródó hevét látom, érzem a szikrázó levegőnek, zsibbaszt, akárha áramütés lenne.

Olyan sűrű a lég - e tájékon, mi lehetne menedék is - hogy beléharapok újra gyermeki, játékos kedélyemben, és szájtátó ámulatomra morzsák repkednek, kavarognak a szélben. A levegő itt egy - zsemle! Hihetetlen, majdnem el is ájulok.

Élőlényt ugyan nem látok, mégsem éreztem még magam ilyen feloldódva, ilyen remek társaságban, ilyen nem-magányosan...

Csak különös, fákhoz hasonlatos, mégis másfajta, lilán, liánként egyre ég felé tekergőző növények vannak itt, és valami gyönyörű, kékesezüstösen kerengő füstöt pillantok meg, ami közelít felém - ó, kacsint is, de jó! - és körbetáncol. Én is pördülök egyet, akár kisleány tüllszoknyájában - és igen, újra kisgyermek vagyok.

Óriási, nálam hatalmasabb, szinte hipnotikus színű, mégsem szemgúvasztó pillangókra réved tekintetem, akik kedvesen mosolyognak, még annál is kedvesebben, mint az általam legszebb mosolyúnak tartott ember...

Rászállnak hirtelen fejemre, időm nincs az ijedelemre; a súlytól viszont imbolyogni kezdek - ekkor, ezt figyelembe véve azonnal tovaszállnak. Már nem is látok egyet sem, elnyelte őket a szépia füstös, távoli homály, s valami égies áhítatú csöndet érzek. Olyan boldogságlöket árad szét testemben, melynek jobban örülök, mint valaha, hogy az szavakkal le nem írható...

Hogy miért örülök annyira testi valómnak most? Mert intenzívebb, elemibb érzésekre ugyan nem feltétlen képes, mint a lélek lebegőn, önmagában véve, mégse, óh, Egek, mégse leszek már ugyanaz, ki voltam más testben; s hány létező mondhatja el magáról, hogy még életében idegen bolygóra csöppent?

Hoppá... épp egy bolygó! Amit kimondok itt, megidézem valósan! Micsoda gondolatébresztő jelenség ez...

Míg tudatlanul, pajkos kedvemben felsorolom az összes naprendszerbéli bolygót - azok rögvest megjelennek. Eleinte jót szórakozok, de amikor a Földhöz érek, elkomorul arcom. Ennyit ért volna harcom? Hát semmiért nem kell megküzdenem - kimondom, s máris elém terem?!

Még a Földet is látom, egész kicsiben! 

Kíváncsian az összes bolygót megérintem, bizseregnek ujjperceim, és tiszta energia száll belém.

Mígnem... természetesen végére hagyom a kék bolygót, mely mint buborék pukkan szét. Egyszercsak hasító szúrást érzek belsőmben, s ez az iménti élmény is szertefoszlik, akár buborékkáprázatú Föld parány alakja tenyerem kosarában.

Tán csak álmodtam? Képzelődtem? Csempésztek tegnap valamit italomba? Miért nem vagyok szomorú vasárnap? Hisz holnap kezdődik újra a monoton robotban való nem éppen feloldódás!...

Vállat rándítok, s folytatom tovább a mosakodást, mintha mi sem... De történt! Egy pillangószárny-maradvány tart épp a lefolyó felé... Akárhogy próbálkozom megmenteni, a vízörvény erősebbnek bizonyul, vagy legalábbis fürgébbnek nálam. 

... s én csak álltam, s arra gondoltam: akármi is volt ez az eset, ez a földöntúli élmény, sokkal kevésbé éreztem magam idegennek egyedül azon a túlvilági tájon, mint sokszor itt, ismerős környezetben...

Párhuzamosok

Rózsa kelyhén átsugárzó

gondolat

zörején csöndet nyelvháló

bontogat.

Bontogatja határszülő elme

harmatát,
cseppjük pergetik ész-természetre

halk rózsák.

Halk rózsa a világ, végtelenje

nyelviség,

felhő az eget fürkésző eszme - 

elme rég.

Elmeiség szerteragyogása

virágon -

mátkáján át, füröszti meg árva

tisztáson.

Árva tisztáson fürdeti társát

a Határ,

határ csak az elme, képmásán át

betalál.

Betalál harmónia-fuvola

zenéje.

Párhuzamosokból kirukkol a

csend éje.

Tánc a csend éjén, pók boldogságot

így fonogat.

S e keringőből én felsugárzok 

mint gondolat...

Hozzá(d)

Húzlak, taszítalak, vonlak magamhoz,
a táv köztünk csupán másfél méter hossz;
a fényévek mégis szégyellik magukat,
bolygótávolság fényében árnyad ugat.
Ne félj mégse tőlem, érzékies szeretőm,
csipkés homály lebeg körbe engem sejtetőn
ott, ahol tudom, ki vagyok, mit akarok,
szikrámon túl csak a Tejút mécse ragyog;
pislákol, igen, e túlvilági pilács,
de csak, hogy az érzéken túliból kiláss,
Te vad, kóbor, szívére botoran hallgató,
csillagpupillád tükrözi az az arany tó,
amely visszfényen rebbenve, sugaras víztükrén
vágyva remegi, tépi, szereti a szót, hogy Én;
szédítő ködbe vegyülve ideghúrzó érzéseknek,
hová már nem érnek el posvány mocsarú éjfélcsendek,
a himlővel hintett éji egek kórusban kiáltják:
Te vagy, kitől újjászületnek csacska-ringó cirádák!
Szikrák koronás uralkodója, Te, Te, Te és Te,
a horizont kókusztortájának egy szép szelete,
mely édes, kemény, krémes, mégsem habos,
mely végcikkelyének íze csattanós.
Lobbanjon gyertyája örökkévalóságodnak!
S madarak, vészhírt, ha károgó csönddel hoznának,
Te légy, ki letöri tőröddel csőrüket, a lepcsest,
énbennem mindig az örököt s az igazat keresd!
Te, Ismeretlen, mégis közelségbe simuló,
Te, lényem fele, a másikba hullt végtelen szó,
hullajtsd belém szavaid kavargó bársonyát,
melybe megannyi lélekért korgó lábnyom vájt...
Te, szenvedélyem beteljesítője,
kit már annyi sorsorkán-olló tört le,
ne hagyd, hogy önnön heves parázslásunk emésszen el,
Ikerlángom, Te, aki a halálra ébredéssel
csókolsz szendergő pillámra örökkétartó életet - 
Te, Lélek, én lelkem - Hozzád hadd ne írjak többé verset!...

Érzés-számtalan

Felborzong az új, 

hideg gyöngyök 

futkosnak szegett hátakon.

Lágyan hull száz súly,

s én ődöngök:

való ez vagy csak álmodom?

Még átreszket ajkad

szaténfátylán

ezernyi brillírozó szó.

De elhal már - akad

sebek árnyán,

hol kilehel a Torpanó

százezer szelíd-bús

"már nem hiszek"

keservébe tört csendeket.

Remeg a lélekhús,

majd száll ijedt

vérébe fúlva sebeknek.

Seb szárnyán millió

hitszikra gyúl - 

hol fényt dobol a Félelem.

Rongyból kilobbanó

tiszta hab láthatatlanul

mossa át roncsolt életem.

Milliárd "ez de fájt"

siklik vígan

üdvösség- korcsolyapályán.

Mondd, mely irányba szállt

a kínosan

szegett szárny az élet hátán?

Hány billió érzés

bugyborékol

billentyű-muzsikát belül?

S ennek csak a légzés

szab határt, hol

csak a Töredék hegedül.

Áradónak csak egy

kis szelete,

ami egykoron beléd vájt.

S jégtáblákba pereg

- friss hegekbe -

gyógysima gyöngy, mi billiárd...

Elmosódó

Álomlila felhőkből feldorombol egy elmosódó érzelem.

Cseppenként hull a fénytelenbe fúló, ám éktelen varázsú

gyönyörűség,

egy szempárba halt tekintet örök szegeződése maga az égbe

vésett hűség.

Flört-szörpöt szürcsölnek lenti világ esernyő-lakói,

sziluettjük álmos.

Majd csókot hörpölnek, hol egy bűvös mosoly elég

is a boldogsághoz.

Idillek csendjébe zörög a halk, ám erőteljes zúgás

lesújtó zord hangja,

s csak hull, csak hull a párra szétakadt ernyőn túl

eső és szólama.

Feldereng muzsikája a csúszkáló ruhadaraboknak,

izzik a fortyogó belső.

Ragyog az éj, zuhog a tél, magánymentes órákban

a Te szava a legelső.

Dobol a végtelen, gitárt penget a süvítő szélszellem,

csak egy ablak világol.

Csak egy szempár, minek rápereg cseppje a párra,

s borzong a magánytól.

Belül folyók csordogálnak, a végére csak a tekintet száraz:

elhulló látomás.

... s a felhők csak vándorolnak tovább, s oda könnyeznek, hol

már úgysincsen parázs...

Az ősz égies erdejében /Költői próza/

A narancs színe-java, csorduló zamata a falevelekben él tovább, minden őszbe forduló nyárvég után.

Osonó élőlények nesze zargatja föl a csendet a tündérerdőben. 

Ezer színben játszó avar pehelyhabját színezi át a pajkos kedvű Természet. Én ebben a mitikus lényekkel tarkított, ködös, őszi erdőben sétálok, s vanília varázsaromáját érzem a levegőnek, melyből felbolydul megannyi láthatatlan, ám annál erősebb energia. 

Épp alkonyodik, s az ég töltetét képzik a nyúlánk, hórihorgas fák tűágai által átszúrt fellegek, melyek szépiaszínbe pulzálnak épp most. A rengeteg megannyi titkot rejteget szíve alatt, s halad, halad előre az arany árnyakba vont idő - tiktakja dobogásomra rímel rá.

Kettős zene társul az őszhöz: a relaxációs, görcsöket eloldó muzsika, s mégis, az ambivalencia karmazsin nedűvel töltött serlegét kiissza a másik véglet által e talán legszebb évszak: sajgást előidéző húrok is pengedeznek ugyanis a nem éppen pengőértékű tájon.

A zsenge nyár őszi arcvonások ráncos képmásává nemesül, érlelődik, akár szőlőszemek taposástól felemelkedő nemes borrá.

Tömör bűvöletét érzem most az erdőből kikandikálva a tájéknak, s a Tűz, mely a nyár sajátja volt, most átfesti a hullongó leveleket.

Észrevettétek?

Minden mindenben továbbél, így az évszakok is. Bezárul a Kör: így eshet meg, hogy a nyári lángok az őszi falevelekben élnek tovább, az őszi csípős hideg kopár ágait havas hónapok porcelán porcukra fedi le; a tél hószín orgonákban él tovább kikeletkor -  a tavasz éledő zöldje pedig még élénkebb lesz nyáron.

Porhanyós ködbe harap lélegzetem, olyan tiszta, olyan mesésen friss most a szellő.

Álmokat szüretel a gyönyörű zivatar, s a mitikus lények felhördülnek egyébként is álmatlan álmukból. Nyughatatlan, kavargó, színes szelek fakanala kutyulgatja a szivárványlevest, melyből egy pár kanállal én is jóllakok.

Telítkezem e látvány ködlő gyönyörével, hol az éjfél s az erdő keringőbe kezd - de csak egy percig. 

Majd a máskor nyomasztó órák most éppenhogy tündérkedély szárnyaival borítják hangulatom - lehet, csak én érzem így, ha más járna éjnek évadján itt, kitörne rajta a frász.

Én viszont élvezem, ízlelem, és nem érzem azt - bár fogalmam sincs a pontos tartózkodási helyemről - hogy eltévedtem volna. 
A Szépségnek nincsenek koordinátái.

Így csöppenek egyik varázsországból a másikba, mindegyiket egy lakat őrzi, melyet verseim szavalásával hamar feloldok. E lakat a fák törzsének szívében található, s én csak ámulok a tájakon.

Hol bolygófürtöket szakajthat le törékeny, mégis erőteljes kezem, hol pedig a lila esőre ámulok rá, s további, szavakkal kifejezhetetlen jelenségek szépségében lubickolhatok.

Ez az ősz, mégpedig az égies ősz.

A földi ősz sem sokkal szegényesebb nála, s a filléres fűtésszámla jelzi belső tüzem parázsló hevét.

Hazaértem, Benned, Általad, Érted, kedves Ősz. Őszöm, legesztétikusabb látvánnyal bíró évszakom, bennem csörgedezel színeiddel, s az éteri havazás leghangulatosabb érája követ téged, kedves kis fehér ebként.

Várom jöttödet mindig, és sosem voltál nemkedvencem, mégha a szabadidők záporát is nyirbáltad: friss illatod esős csodáján elpihent a túlforróság... 
Ezért érdemes égni Benned, Általad és Érted.

Ima az egyensúlyért /Gondolatvers/

Húzna felfelé az éteri szó,

de nem lehet véletlen

testbe születésem.

Mely ugyan sebekbe ható,

de élnem kell, éldegélnem,

s a váltakozó ritmusát, különféle

hosszúságát korszakaimnak,

- hol égi, hol földi szólamoknak -

kell lényembe kortyolnom,

- akár őszi szörpöt a sárgult falevél - 

nem szabad mindig szféraiságot korognom - 

a lényeg, hogy az üdv felé törtessek,

haladjak előre - a szellem ígyis-úgyis

örökké él.

S ha véletlen törne, görbülne hitem;

az éj csillagos ötösei karóba húznák

minden kincsem,

akkor szóljatok rám,

Őrangyalaim!

Jeletek észre fogom venni, hol

már megvívtam harcaim;

és sáncot képeztek

végletekbe esetleges

esésem köré,

ne hagyjátok  - s nem fogom

akkor hagyni, hogy álmom

s valóm váljék köddé!...

S ha helyrebillent már valóságom,

álmaim is szebbnek látom - 

halljátok meg, hogy adózom

 az Élet s a Művészet

gyönyörű varázsának - 

Legyek, ki lehetek,

s leszek örökkön Tiétek,

míg be nem takarnak

utolsó élet-árnyak...

Színképzetek

Álomfellegét a kékség öleli körbe,

mely egy őszi napon szürkült a selymes ködbe.

Cseresznyés szenvedéllyel sejlik vörhenyes naplemente,

smaragd fákat kesernyés szépia keblére ölelve.

Lágy lila harmat porát hinti a halvány alkonyat,

holdfehér, messzi csillagokba gördítve hangokat.

Hangokat, miket lassan elnyel az őszült feketeség,

és szomorgásba görbít a sárga koronggal hintett ég...

Izzó karmazsin még integetne a Napnak,

de lám, az est prizmás éjbe fordult s haladnak

narancsos, csorgó esőcseppekkel lefelé a nedvek,

ledér kedély emeli ki barnáját az óvó földnek.

S a frissülő földnek, mely rózsaszínből szeppenő pírba

ezüst hajnal reményét sejteti, barackfüstöt szívva.

Arany fonalakba vegyül a ciklámen ajkú pirkadat -

színek összesét serény fiókba rendezi a bézs tudat...

Sajnos-vallomás a Nyárhoz

Nem szeretlek, Nyár.

Ha megszeretnélek, szóljál rám, miért is voltam olyan biztos a téged-undort illetően.

Hisz szívod, szipkázod ki erőmet, gúvad a lélek, izzad a homlok, forró gyöngyök gyűlnek az orron, én meg csak állok, egyre sápadva, majd ájulva a porba...

Energiák tűnő, egyébiránt zsongó fuvalomzsengéin át megtörik szúró lényed.

Igen, ezernyi tűszúrás fényed, ám ez a Nap-akupunktúra nem gyógyít - hanem betegítve állít sorompót közém és a pad közé, oly nagy hője által.

Vérmes vérszívók lesben állva jőnek be a fényre, a fülledt, kornyadozó szobákba, egyéb kókadozó csúszómászó barátokkal egyetemben.

Szomjas a lélek, de fázik az Érzés. 

Borul a hűvösségrend, szikrakáoszba fullad a létezés, hörög a zaj, csak a cirpogás sűrű fátyola fedi be a tücsöknyire ritkuló csendességet. Most mond csődöt az ihletcsődör. Egykor vad csikók lihegő, kiégett, nyelvlógató lovakká petyhüdnek - szegényes az életérzése az élőlényeknek.

Fordított arányban áll a hőmérséklet a lélek hőjével - csak a bőr izzik, a lélek nem.

És nem, nem kedvellek, Nyár.

Énekeljen bár száz ponyvasláger táncikáló hinc-hánc hangja terólad, emléked - sorsod szerint is az őszbe sorvad. Onnantól kezdve kedvem frissebb, szebb morzsákba forgat, Téged, Táj húsát, s attól kezdve jön el én időm, drága, igaz figyelmeztetőm! Hisz nem éghetek vak sugárfátumban, éltetőm a hideg tudata, mely nem vakít el soha, hanem sötét selymével nyugtat s ringat.

Szép benned egyedül a pipacs óceánja, a lángoló szépia láthatár, s a karmazsinszín végek a Természet vágy-ölén.

Ha nem lennél, értékelni sem tudnám a hűs-ködös varázsok sárgult levelét - azt a mindenkori levelet, amelyre kalligráf-betűket suhint az őszbe lobbanó, szomorgó esőcsepp. Szivárványt Te adsz hozzá, s leheleted szépe még a vihar, friss eső illata, szimata - és nem hagyom, föntiek ellenére sem, hogy kihalj - mert bár kedvencem sohasem leszel, szférák éterhangú serege sosem Neked s Hozzád énekel - mégis szükség van Rád.

Üdvözöl Téged egy félig-barát, hiszen kontextusod szövetén keresztül létezem, lélegzem, benned születtem - harsonázó fénypuskaropogások szívében - július közép-vége felé.

Így tisztellek bár, de közel nem állsz hozzám - nézd el nekem ordító hiányosságom, üvöltő szarvashibám - évszakbéli Szülőanyám!

Víg, pajkos, virágkoszorús Leányka, kinek árnyoldala az állott-pállott levegő, melyben a füst is megáll - lebegő.

Ne haragudj rám. 

Benned égek, de Te nem égsz bennem -  de a Tűz, mi vagy, s mi őselem, örökké élteti sugárzó csendem.

Ódapróza a Vershez

Kamaszlobbal pirkad a fény - rá a sötétre, szóródón, hörpölő hévvel. Mocorgón korgó kelyhek szárnyain fogan egy új élet, s egy régi éjjel körvonalát issza az emlékezet ódon töredékkupaca. 

A lét parafa-kupakja nemes, felzsongó magzatbort érlelget szíve alatt.

Metaforák kipattanó, falat robbanón festő foltjai lenyisszantják a "mint" szócskát a csupa fehér szikárság hasonlatfaláról.

Szikrák buzognak odabent, létesül már a Versgyermek - csontjai a képek, húsa a muzsika, s bőre a rím - a forma.

Rigmust énekel napvilágra bújására a világdajka, kinek szavait később magába kortyolva táplálkozik, növekszik, gyarapszik.

S messzehangzik - véghetetlen távolába a horizontnak - sírása, tipeg, él ő, hallja őt minden holt és minden élő, elnéző tekintéssel.

Te vagy az örök gyermek, Te, Vers, mit kívánjak hát, még mielőtt felnőnél, Neked?

Hisz életutad már bejártad rég, valójában öreg vagy, ráncos reszketés, cérnahang-sipítás, és pánsíp-hangzatod tovafénylik a szétterülő földeken.... Mégis, azt mondom, mégis... még gyerekcipőben tipegsz, illetve, inkább úgy fogalmaznék: Te, gyönyörű betűcsapadék -  egyszerre vagy vén bölcs, s gyermeki alakot ölt benned mégis az élet... az örök élet.

Járd be utad, ahogy Neked kényelmes, s tetsző, s ha tetszhalott is vagy egy-egy korban, soha ne csüggesszen halálhit-szellő! Mert  az könnyeden orkánná válhat, s akkor egy időre ugyan, de igent mondasz oltár előtt a halálnak... De tudnod kell, képlékeny végzettel bír minden s mindenki e Földön,  emelje bár bánat és sújtjsa öröm; minden apró dobogó élőlény benned kezdődik s általad ér véget - maradj, s fejlődj az egekig tovább, s tovább - Te, szent-szabad Költészet!

A téli éj dicsérete

Friss csapadék ígérete, bíborlila égalj,

viola illat, kék csörgedező csillag -

el sohase halj!

Te vagy az ünnepély, te vagy az ékezet

sivár betűk tetején, öröktől való fény,

s a véges élet.

Életté lett némaságod nyurga csendből

ásod ki, belőled csak az tud szólni,

kinek éke tőr - 

Az a tőr, mely beleváj tompult tekintetekbe,

és továbbszáll, sohamár nem lesz véges, ki nézhet

téged szeretve.

Töltekezzék hát - eltelítve lágy látványoddal,

e gyönyörűség, s örök hűség gömbjével - 

a hóval.

Sóhaj vagy, elme kalapjából kiszálló,

csüggő fők lesunyt szemét felvirrasztó, nemlét-

mállasztó.

Zengedezés, melegség, ringató, álmodó fészek -

meghitt havazás, fehérség hull immár, s beleás

abba, mi több, mint élet.

Gyere hát, Odaát s Ideát keringője szemem elé!

Röppen a végtelen, pördül a fénytelen, s hasadnak

ketté,

de lám, forr egybe, hideg lepled alatt lebegve

minden szitáló eszmemorzsa, könnyül az anyag s a forma,

maradj, ki vagy -

s leszek Te!...

Ében palotában

Márványfényű padló korcsolyáján

suhan száz szellemnyi, kísértő árny,

ében palota belső terében

hol egyébként minden pompás éden -

kilép a képkeretből egy bús pár,

e helyre nem ér már el napsugár.

S fekete leplét csűrve-csavarva

bukkan elő sejlőn egy éjara,

ki mély álmából ébredett, kedves kísértet,

szellemidéző kedveket gyakran igézett,

és csak suhan, és suhan tovább

száz szellem, reszket az ideát.

Hulló hangzápor e lidérces szobákban,

dicső éneket zeng odaát-dalában -

emlékezet őrei ezek a fehér árnyak,

béke-szőtte nyugalmat se itt, se ott nem találnak:

jár-kél bennük a tüskénkedő ide-oda iram,

a rugó, mely egyre hajtja őket, hajnallá pirkan.

Az első fénynyalábbal visszahull a semmibe

száz lélek, száz érzet, ezer képzet, és sebtibe

tűnnek tova, mintha sohasem lettek volna - 

csak egy felsíró gyermek, kinek zokogása

magába rejti újjá ritkán születőket,

kik alulról csókolják a ködrideg földet,

mi megmarad belőlük, egy lélekrész,

egy szikra-fuvallat, zsenge csenevész.

S ahogy tovamúlnak a hajnal első parazsával,

megszakad egy élet, felzsong egy büszke röptű árnyraj.

Tik-tak, telik az élet, óvón figyelmeztetnek - 

s megidézik őket a testbe suhant emberek,

nem számítva rá, őket tényleg életre keltve

előjőnek gyertyák lángját fújva, remegtetve - 

"Szép kis történet, de aludjunk már, kedvesem"

s a függönyök csak suhognak tovább, csendesen...

A Mostban /2014/

Dologban olykor ványadt a képzet -

de Most csak fényleni, égni, patakzani kell!

Legyen lángoló pezsgő a lélek -

nézzen reánk az Élet istenlő szemekkel!

A Most itt van és az Itt a Mostban,

akár monoton, akár kanyargó a kedély.

Szabadság olykor a porban lobban,

s néha a romos ház a legsziporkább szentély,

melyet lángnyelvek csókoltak porrá,

építő lángok, melyek legmélyről fakadnak,

s melyek szikrákat égre szórtak rá,

hogy újjászülethessenek a csillagoknak.

Sarjadjon ezer parázs sercegőn,

dobogásoknak ősi, bíborló kertjében!

Ne a bosszútűz fűtsön szenvedőn,

kérésznyi lélegzésünk végtelen csendjében...

Képzelmünk kalandozzon el oda,

hol a múltjövő metszéspontja fel-felragyog,

hol véget ér a Van barnás pokla,

s akár lelki tűzijáték, lüktet a Vagyok! ...

Dologban olykor ványadt a képzet,

de most csak halni, újjászületni, élni kell!

Legyen gyönyörű, mi csak szép lehet!

A boldogság csupán egy sorsot gúnyoló csel.

Fellélegzés

Kuszán kanyargó kedélyed

egyensúlyát, hogy elérjed -

csak figyelj!

Nem mindig elég a szó,

de mindenki bántható - 

békét szelj!

Szelj harmóniát abból a tortából,

mely nem tettek monoton robotjából

tűnik elő.

De nem is mézes szavak állaga,

mely mázzal összevissza nyálkázza,

mi tisztát sző.

Tisztuljon szándékod szövete,

ha mégsem, így váltasz öregre  -

kesergő ne légy!

Ha panaszod több, mint áldott szavad,

nem lehetsz semmiképpen sem szabad -

másokat se védj!

Több elismerés, ha hagyod a másikat

szárnybontogatásában hűen igaznak

maradni.

Ha az élet keserv ízzel kínál,

és belep téged a kínos hínár -

fáradj ki!

Fáradj ki a helyzet ajtaján,

kilincsre, sőt kulcsra bezárván

fogságod.

Fellélegzés kristály tüdejével

szívsz frisset majd, s vígpihéket széjjel

fújhatod.

Azt a pitypangot, mely ős-örömöd

gyökeréből fakadt, s köszönömöd

megsokszorozódva,

új áldásokkal hint majd körbe e lét,

s okulva jobban nem is érezhetnéd

magad porba rogyva - 

Hogyha az ablaknélküliségben

a kis rés fényét tekinted szépen - 

sugárzón feléd nyílik.

A nincstelen is örül a napnak,

mely egyre csak új reményt koldulgat

elnyűtt lelkében mindig...

(Le)fejtegetések

A bőr az illúzió.

A hús a valós.

Amit már megöl a szó,

azt töri orrod alá

a csendbors...

Az áhítat néma játék,

hol alápereg a homokóra.

Füstölög a szivar-vágyvég,

ha elégett, újra felelned kell

arra a szóra.

Arra a szóra, melyben elakad

az igazán sosem sima lélegzet.

Mindig beszélni kell, s ha fakad

belőled értelem, elgázolja azt

a képzelet.

A hús az illúzió,

a csont a valós.

Ha tudod, így jó, úgy jó 

neked, hallgatagba

miért forrsz?

Tégy ellene, hisz tudod, tudhatod:

vesztesek elsőkké lebegnek.

S a jelent, ezt az újhodót

lepi a tudat: zárójelből lesznek

a felkiáltójelek.

Fél az Egész

A félbe vágott az új egész -

a fekete holló az új különc.

A hasított töredékvilágra néz

belső szemed, s zavartan törsz

a félig-egészen csendharmóniába

végzetesen szép dallamcsokrot,

félig s egészen sem vagy árva,

ha egészed akár egy kis része boldog.

Ezüst csőrű hollók röpülnek majd

egy új világrend szárnyas pillérére,

rügyezik a hó, mely titkon szakajt

friss gyümölcsöt a jövő kikeletére.

Bimbózó elmúlás a február,

a még s a már hídján táncoló rigó;

s mezsgyevonalakat könnyezve tár

fel az újjá, ám időtlen lobbanó...

Fiatalság, fontoltság

Mielőtt mindig halad egy kicsit a Sor, és elérnénk a Kasszásig; mielőtt még elégne az élet szivarja... nos, addig rengeteg, akár több létnyi tapasztalat vár ránk, túl földi világon, de innen a ködön -  és ennek egy, a korosabbak által legirigyeltebb, leginkább visszavágyódó, s az életút egyik legsarkalatosabb, legfelhőtlenebb, ugyanakkor az egyik legnagyobb, új akadályokat gördítő akadályok időszaka nem más - mint az ifjúság.

Mit is jelent fiatalnak lenni? 

Általánosságban is kijelenthető, hogy mindenkinek mást, így nem is bocsátkoznék az elmélkedés kövét a bölcsesség higgadt állóvizébe dobálni - azt írnám le, számomra mit jelent fiatalnak lenni.

Dialektikus visszhangokat követve eljutunk a nem-kizáró ellentmondásosság barlangjába - hogy csak ne söpörjem le sorgallérjaimról a filozófiamorzsákat - és egyértelmű, hogy akkor tudjuk csak meg igazán, hogy mit is jelent az ifjonti lét, ha már elhagytuk a "Fiatal" táblát, mely áthúzva vérző csíkot hagy nosztalgikus lélekpillanatainkban.

A középkorú még fel sem ocsúdott a fiatalság álomszerű szépségéből, még érzi nyomát, csendülnek benne hangjai, s csak nyargalnak, futkosnak előre az évek, de a Zene, mely ott duruzsol még a fülekben, nem halkul az idők múltán sem, hiába ért véget a szimfónia már régesrég.

Amikor a munka világát elhagyjuk, s ráébredünk hirtelen hasító, mégis belső, halk felsikoltással nyugtázva, hogy tényleg itt a vége valaminek; ha szerencsések vagyunk, szüleinkkel együtt foghatjuk a nyugdíjasság cirádás botját: legtöbbünk azonban nem ilyen lóherével hintett sorsú, így a sorra gördülő veszteségek mellett saját ráncainkra is rá kell eszmélnünk.

Ekkor segíthet az évek során befőttes üvegekbe gyűjtött erőkompót, mely tartalmaz még némi kitartást, derűt és állhatatosságot, ami túllendít a nehézségek egyre lassuló paripáján ügető, ám mégiscsak átugrott gátjain.

De nem szükséges ennyire előreszaladni.

A vénség kitárgyalása után, mellyel megszegtem az elején ígérteket, s ami talán mégiscsak utal fiatal hévvel rendelkező koromra, következzen az, mi is számomra a fiatalság.

A mindenkori fiatalság? Csupa kacaj, később szorongatott fényképek derűs arca, simultság, szórakozás, szórakozottság, a rejtőzéssel szemben igazi, elemi kitárultság, nyíltság, nyitottság, felhabzó életérzések gyűjtögetése és őszinte rácsodálkozás az új kihívások gyönyörű tekintetére.

Számomra azonban a föntiekben felsoroltaknál sokkal több... Nem a felszínesség hiánya tesz öreges felfogásúvá valakit ugyanis, hanem sokkal inkább a megkeseredettség - ez viszont életkortól független. Hogy valami újat is mondjak, vénasszonyos, komótos görnyedésemben írdogálva a szobámban, ahelyett, hogy például szórakozóhelyen tombolnék - nos, szerintem nem feltétlen a legszebb korszak ez.

Hiszen azt tudja mindenki, hogy annyi idősek vagyunk, ahánynak érezzük magunkat, s a Tűz akár még a születésnapi torta 10-ese utáni nullán is gyúlhat.

Számomra csupán egy tény, és nem értékítélet ifjúnak lenni, hiszen bohém, könnyeden, sopánkodást mellőzve társalgó s unalmat mellőző energikusan tevékeny bármikor lehetek.

Csak egy valami nem - s ez az, ami a többletet adja, hozzáteszem, minden korra jellemző ez, egy másik életállomással szemben.

S hogy mi nem lehetek még egyszer? 
Hamvas, és utánozhatatlanul sima vonásokkal mosolygó többé sohasem, ha már elhagytam azt a bizonyos táblát. Ezért kell kiélvezni minden percet, a látszatnál százszoros intenzitással, mert könnyen azon kaphatom magam, hogy hoppá, egy nyolcvan évvel lemaradtam, és egy pár év múlva máris egy élettel kevesebb lettem...

Őslobbanó /2015/

Talán túl sok parány szálon futott,

mi csak a felszín sebén kibontható.

Talán többet oda nem is jutok,

hol a jelen a mindig őslobbanó.

De hol a káosz a mindenható,

a bogozhatatlan hálójú varázs,

ott fénybe zárul egy olyan ajtó,

hol lelkedben lakni a szabadulás.

Áldásos átok

Mint felhőket facsaró Törvény,

zúdul fel a lét habja, látom.

Embernek lenni áldásos átok,

ezer varjú az angyali láthatáron - 

káosz-lelkek átfutkosása azon 

a patakon, mely minden szinten tiszta.

S csak röpködnek, vijjognak a károgók

az érintetlen égen összevissza.

Ez itt az ében éden, bármily 

kevés is a szó, mely halmozhatná

azt a csodát, mely sejtszintből eljut

teremtések legnagyobbikává;

mint szemeket facsaró örvény,

zúg fel az üdv könnye, hallom.

Ha ember leszek legközelebb is,

csömör gyönyör zenéjét eldalolom;

hogy utoljára még - mielőtt vége lenne

minden Igéből kifakadtnak,

lanthúrtól melegedjen gémberült ujjam,

s vezekeljek, Nekik ne ámítsak,

ne legyek csalfa a négy elemnek,

melyekből zsenge lényem gyökérzik,

s hogy ezüstös sugárral nyugtassam

eredetem, még ha az többet nem is fénylik...

Február első gondolatai

Álmatag dereng fel február, 

lehelete bársonyesőt hoz.

Hóhabok keverednek záporcseppel,

hol minden elmetárgy helye doboz - 

doboz, melyben míg rideg elkülönülésben

szoborkeményen állnak a jelenségek,

addig egybezendül, áramló folyóvá

vegyül a szomorgón is különb Természet.

Ég mellkasából kitüremkedő felhők

földre muzsikálják örömkönnyeiket:

ezen a világon minden, minden

eggyé - és egybelibeg.

Csak az ember, ki határt szab

a terülő, szépia porral hintett

végtelenségnek,

a halandó tája nélkül csak 
egy satnya,

egy árva csenevészet.

Kis levél  - mondd merre,

s miért lebbentél?

Tán kikelet-reményért koldulsz?

Miért ölelt örök párnái közé

a befogadó Tér?

Ha láthatlak még csapzottan

is, mielőtt fátylakba fúlsz?

Hulló ezüst varázsra miért vágyik

mégis az egyetlen gyarló?

S a parány csodák földjét betemeti

millió, fehér Nagy Szó...