Tömörnek ígérkező esszém épp olyan lesz, mint amilyen tömör az az élmény, amit a szépség, sőt, mi több, a Fenség átélésekor tapasztalhatunk. Célja pedig az lenne, hogy feltérképezze a "hogyan"-t arra a kérdésre vonatkozólag, milyen mértékű gyönyörködést képes befogadni a lélek, mielőtt még - elnézést a kifejezésért, de - majdnem kihányná a túltelítkezés által azt a mennyei művészetambróziát, mely tápláléka ugyan, de egyes képek, zenék s költemények, esetleg fenséges építmények vagy hatalmas érzésekről tanúskodó szobrok olyannyira meghatják, hogy megtorpan, mielőtt ez a szellemi okádás bekövetkezne.
Minthogy a finom ételből is megárt a sok - s az esztétika rokonítható a kulináris élvezetekkel - a műélményből is azt mondjuk: "sok", ha már nem bírjuk el szépsége, fensége terhét.
Nem a csillogó, bárgyú, tömegtermék giccsről beszélve tehát, hanem a valósan művészi, ám letaglózó aurájú alkotásokról, kijelenthető, hogy nem könnyű lelkünket/szemléletünket bővíteni e tekintetben sem, de nem lehetetlen. Aki gyorsan szeretne elmélyülten befogadni sorokat, az olvasson sokat példának okáért, és mély műveket - az egyéb művészetek tekintetében ez viszont nem olyan egyszerű - különösen a képek viszonylatában.
Ha valamilyen fantáziaképet meglátunk ugyanis, amit tán egy túlvilági entitás súgott megalkotásra az illető művésznek, akkor megállunk, eltátjuk szánkat, de nem egyszerű percekig néznünk, különben émelyegni, szédülni kezdünk gyönyörűségétől. Nos, ennek orvoslására írom ezt a kis mozzanatot, hogy ezt kikerülve táguljon lelkivilágunk, és sokkal gazdagabb lélekkel az ember is teljesebb, ha netalántán művész is, még a látottaknál is különlegesebbet képes majd létrehozni mindezek után.
Az első módozat az, hogy előbb csak ízlelgessünk, egy pár másodpercig tekintsünk a képre, a zenére, költeményre, ameddig bírjuk. Különösen ez elsőre vonatkozik, mert mint mondottam, egy regénynél, prózánál vagy kiegészítve bármely írásnál csak sokszor kell mélyet olvasni, egyre mélyebbre merülve, lélegzetbuborékoktól áthatva a lélegzetelállító által a Fenség tavába, s akkor könnyen, lépésről-lépésre tudunk részesedni belőle.
A zenénél, mivel az hat leginkább a lélekre, szintén könnyebb a helyzet, hiszen azzal együttáramlunk, s egy csöppet sem tűnik riasztónak az a mélység vagy magasság, amit ad, nyújt, amivel megajándékoz bennünket.
De egy gótikus katedrálisra vagy bármely ékes templomra, ha felnézünk - noha célja az ámultató kisérzés volt az építtetőknek, de - elakad légzésünk, így hát ha gyakran megyünk ilyen épületbe, töltsünk egyre több időt a varázslatos freskók nézésével. Először csak pár másodpercig, majd egy percig s így tovább.
Aztán tölthetünk a képek nézésével, és maga az épület cikornyáinak csodálásával egyre több időt, akár egy egész délutánt is. Így mérhetetlen szélességekké bővül lelkünk és olyan érzéseket, rezdüléseket élünk át, mint azelőtt még soha, álmainkban sem.
Az eredeti tárgyam, a fantáziakép pedig sokszor még ennek az élménynek a sokszorosát nyújtva, vagy egy hatalmas, színpompás festmény esetében is erről vagy legalábbis hasonlóról beszélhetünk.
Ez specifikus bővítési módozatot igényel.
Először is, csak egy pillanatra tekintsünk a fenséges képre, vagy akár tájra. Rengeteg belső munkát, átalakítást igényel ugyanis ennek megcselekvése.
Nos, ezután, legalább egy hétig ne is nézzük meg azt a képet, csak hagyjuk, hogy leülepedjék az élmény, másfelől kezdjünk el gondolkodni: milyen érzeteket váltott ki belőlem a kép? Milyen az élmény - inkább valóságos vagy inkább álomszerű? Mennyire mehetek tovább a szemlélési időt illetően?
Ha ezen kérdések megválaszolásra kerültek, akkor nézzük csak tovább a képet - persze, csak ha megértünk rá - és szemléletünk átszínezi majd ösztöneinket, melyek egyre csak elfordulva futnátnak tova, hiszen még mindig túlontúl intenzív az élmény.
Tehát saját belső meglátásaink szerint nyújtsuk tovább a szemlélődést, majd ha ez megtörtént, hagyjuk, hogy ne egy esszé mondja meg nekünk, milyen kérdéseket tegyünk fel. Tovább és tovább kérdezősködjünk magunktól, egészen addig - persze megszakításokkal, lehet az két hét is - míg egy teljes órán át nem tudunk a kép szépségével túltelítkezni, csakis töltődni s együttrezegni vele.
Ekkor a legszebb földi érzést élhetjük át - szerelmesek leszünk a fenségbe!
Ennél hűségesebb szerető nem is létezhet.
Az évek vándormadár módjára szállnak tovább, de a kép, s végtére az épület, szobor, zene s vers - örökké ott lesz nekünk.
Mint ahogyan mi is nekik.