Egyet lapozunk a vasárnapi éjnaptáron,
sugarakat satírozva fekete egekre -
hajnal tüzét plántálva belénk, álmokra vágyón
ébredünk huhogó hétfőies, nyílt szemekre.
Hol álmosságba gyűrt derűt úgy roncsol
életkedvek megannyi bomlott bolyha,
hogy Te csak szállsz fel, iramló abroncsból
testetlen örömajkú alkalomra -
mert minden újhoz méltó hétfő alkalom arra -
új fejezet nyíljon a végtelenség könyvében;
legyen bár a tettrekész-hangulat, makacs ara
ruhája beszennyezett szín, korgó kéreg-ében.
Hajnal szépségének könnyében megfürdesz,
ha tisztán fekete s fehér átmenete
színeket loccsant íriszedbe, s tüntethetsz
bár az élt zsongó csodáinak ellene -
úgysem hagy ő cserben, élén a hős hétfővel,
királya a hétnek ő, ragyogó korona,
s ha szerencsés is vagy, a csillanó csönd el
fog szállni, tova, puhán simulva zajokba.
Ó, Hétfő, sose tűnj el, még ha sokan
ki is metszenének a hét testéből!
Régi kezdet vagy, és új múlt, ne rohanj!
S pillanataidba sose szúrjon tőr!
Átmenetszürke hét közepe Téged csodál,
ahogy a sóvár hétvége őskisdedként is,
így csak arra kérlek, még sokáig ragyogjál -
Benned a reményakaratú halandó hisz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése