2016. március 9., szerda

Hajnalba hunyt hangok /Költői gondolatpróza/

Sápadt fátylak törékeny árnyát ében ecsettel festi a hajnali lehelet. Sötét pitypangok szállnak tova, s szirmokat hullajt a lehet-nem lehet... Gondolatok finom hártyáin átszűrődik az ítélet vakító sugara. Gargalizál a fekete csönd, mely az igazi, előítéletbuboréktól mentes ásványvizet sugallja - kortyogva azt, majd kotyog a fehér kávé.
Fekete cukor szemcséi alakok, jelenségek csavarodó cseréin át spirálba fonják egymást, együvé fortyognak, s táncát a gyertyáknak megőrzik emlékezet fiókjaiban a gondos, ráncolt elmék.

Csak azt kellene most tudni, hol van a nemlét, vagy van-e egyáltalán... Visz-e egy egész világot a lélekvilág a hátán? Óh, nem hullhat kaptató porba utam fekete füstként, tovább! Miért vágyom folyton el, ez csupán világérzés, hiszen nincsen szebb, mint az Ideát! Fekszem a csillagos ég felett, s lenézek e világra. Ezer ódon rezdülés kavarog, bele az éjszakába...

Miért hiszem azt, naivan, hogy a korlátolt, semmiben nem hívő legalább olyan ostoba, mint ki mindenben hisz? Talán mert igaz? Ne is felelj, tollam, lapom, mert kihalsz, elporladsz, mielőtt az Egész oltár elé visz... az igazsággal s a válaszokkal való esküvődre, ne, ne feleselj, csak a földre szegezd pillantásaid!

Így már jó, szemlesütve láthatod, milyen nyomot hagy is ember e portekén... E golyóbis legszebb tündöklése az a remény, hogy az istenség kislábujjához felérhet egy nap. Alázat a Természethez, s a Művészethez, de ne a másik emberhez, kulcsa örömnek. S ekkor, ha ezt magadba szívtad, akkor érted, mit jelent a szállóige: "az elmúlik csak, mi örök lett"... 

Mert minden és minden káprázat, csak az akarat nem, mely iránytűje a hangulatnak. Rakhatnád-e le szebben a cipelt súlyokat? Kötve hiszem - lehetetlen ez, rég recsegő lemez minden sor, ha nem színezel lelket a jelenésekre. A legszebb jelenés mégis a valósan fogható - mi a láthatatlanból általad előhívott, túlvilágról vágtató, s az a tó, melybe súlyaid dobod, az a tó, mely rebbenetlen arcod tükrözi vissza. 

Révbe értél, célod bár mindig van, s kis nyilak képzik az óriásnagy célnyilat. Arcod mosolyra vagy könnyre derül, s a csönd páráin át szitáló végtelen minden cseppet felitat. Hol a Te önmagadba önmagad képmását fogad. Létezik-e szebb fogadás? Szebb, mint maga az adás. Nemesebb, mert részeket egybecsiszol, mozaikfestményt áhítatod ablaküvegére fest, mígnem az a test, melybe belesüppedtél egy felsíró napon, az a megismételhetetlen alkalom, mely a pillanat nevet viseli. 

Pillanatsűrű levek csorognak most a hajnal fátylára, a világba, ebbe az elhagyott, szennyezett, rossz koszoktól szagló, mégis ideák tündéri füzérével átszőtt világba.. Igaz, hogy másként csillámlik a szempont - s Te vagy az eldöntője? Vigyázz, el ne szalaszd ma van mindig a lét döntője! 

Nyerni ki fog? A rajttól a végig győztesen ki robog? Te, vagy az a másik? Az a szellemtárs, az ördögi énke, ki megsúgja, mi lehet élted legnagyobb vesztesége? Sugallat is lehet hamis! Ne feledd. Ne fedd meg a szavakat csak azért, mert helytelen használatú köntösbe bújtattad őket. Mit kényelmetlenebb viselni - létet vagy a földet?...
S a nap első sugara csak előre törtet...
Felhőpárnákon honolsz vagy föld a lakod? 
Ma dönts, mert ez a Te napod...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése