Csillagsapkáját leveti az ég.
Végtelenségbe caplat már a Göncöl.
A horizont most olyan álomkék...
Göndör fényzuhatag árnyából föltör.
Csodákat ébreszt a holdfehér hajnal.
De el is múlik valami mély.
És az is tovatűnik, mit szavakkal
kifejezni sohase remélj...
Pasztellsugarakat simít a Nap
hosszú ujjaival felhők réseibe,
s ahol megtörik a szikrázás, vad
táncban a virradatszárny ömlik földre le.
Cseppfolyóssá nemesül minden szilárd.
A lágy erősebb, mint az eréllyel csapkodó.
Érdes csorgó csapadék csak a világ,
hol csak az emelkedik, mi szerény ragyogó.
Dús tollazatú madarak vijjogása -
a hazatérők törik meg e tavaszpirkadó csöndet,
áhítat sohasem a tettrekész vágya -
de szó s a tett egysége göncölbirodalomba röptet...
Hol szekerén a zaftos fény a táplálék,
s földi hajnalokban is érezni ízét.
Küzdök azért, hogy a nappal azzá váljék,
mi kevésbé észhangú, kevésbé kimért.
Égi reggelit kanalaz a remény,
hol kavargó éjhamvak csillagokká lettek.
Minden pernye az igazi lényegén
rejt magában valami csodahozó szelet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése