Emlékek tépőzárát felhasítja a villanó pillanat, szakadt palástjából
érzéssziporkák törnek fel, és rögös ösvények berzenkedő képzeteiből egy illat
felidézi azt, mi öröktől való érzés.
Pillanatmilliárdok szilánkjai szúrnak az élet szövetébe, hol álmok patakján a muzsika csordogál bele a dobhártyába. Az a Zene új múltakat fakaszt s hangulatmadárka röppenése suhogtatja földi lakók húrjait, egy húr viszont árva...
Társra nem találó törékeny, elhaló szólamok rezegnek most reszketőn az éjbe, a hajnal kegyetlensége új csendekkel sújtja ébredőket. Pillanatba hal minden sugarakba koszorúzott tudatkéve, ha a tudattalan túlhordja a csöndet.
Azt a csöndet, mely sziklát görget hiábavaló munkája zálogaként: lehet ő az áhítat, a teljes megadás, tettek teljes halála. Ekkor a tudat is sejteget valami fényt, s ő akar billenni egyensúlymérleg túloldalára.
Az az odaát viszont csalókán hamiskás varázs; Tudj életet, de ne szítsd semmibe, mi látomás: a nemtudás almájába harap. Minden pillanat állomás, mert ha csak egy kicsit idézel fel a megismételhetetlen káprázatból, már isten vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése