Egyszer régen, nagyon régen, múltak lebernyéiben, pogácsák s jancsijuliskák kemencében sütkérezése előtt azt álmodta a hamudomb: újraéled, száll felé ezer lepke-ének, s nem nyomta képzeletkormányán a féket: tudta, újra dobogni kezd az élet őbenne, bár emberi hamvak alkották, kerengve, és nem, rendes emberek ez emlékport nem bolygatják; de mégis, a merész álom által visszatért a sosem-ölelhetőknek hitt árnyraj...
Melyeknek sejtjei leginkább gyertyareszketeg fénykoszorúkból voltak fonva, de a látszatok által halandók hitték: árnyuk, hamvuk elmúlást borongja. Tévedtek.
Egyszer azt álmodtam, újra láthatlak Téged, tévedésem csalódáscsokrot szórt szét a messzeségnek. S a szenvedésnek!...
Hiszem, valahol álmok hamvas lankáin túl, hol nem labirintusba fúl, mi egyébként istenivé alakul, bár alakulna, ha hagyná a torz képzelet: reménykedek, láthatlak láthatatlanul, s a könnygyöngyként testet öltő súly csak, mi illúziókba hamvad: én leszek az az első ember, ki fekete almába harap...
Fekete alma szép szimbólum: nem az a mézmonília, mi szavak hantjával borítja megvalósulók álomragacsos gyümölcsét, hanem az ismeretlen, fekete tudás fehér velejének, húsának napvilágra bocsátása fogaink által, mi nem átall ízernyőt bontani elbomló szavak nélkül: érezd az Ízét életnek, és akkor, csak akkor száll feléd mindenbéli hősének.
Ének szavak helyett - hőslét tettek helyett, s akkor, ott, abban a keservvarázs pillanatban, sóvár harangnyelv nyaldossa a szelet: megkongatnak egy új halottat - az álomragacsos ígérgetések halottját, bongat ezer csengettyű, röpdösve, s kecses kesztyűk csipkéi tapsvihartól remegve szűrik át nevetve lukacsaikon a fellélegző fényt: újjászülettél, kérdettyűk nélkül, s másfüggetlen kendőbe burkoltad a felkiáltó csecsemő-ént...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése