Ködlötty csöppen a borzas tájra -
hopp, meghalt? - meg hát a Nap!
Holnappal versenyzik a máma:
melyik lesz múlt hamarabb.
Fehér borsószem a hold,
gurul habvirág felhők közt.
Rőt alkonyatbort habzsolt
egykor az éj, most hótejfölt.
Körözött kenyér az égbolt -
lángszínű krémje volt a Nap.
Mi purcanva magától tolt
életnyaláb-sugarakat.
Káosz tobzódik Nap nélkül,
a bolygók szűrruhát öltenek.
A virágzás szó elévül,
az utolsó szirom őgyeleg
valami űröntúli bús tájra,
egy kissé magányos szegény.
Garatra is öntött, így ájulva
nem is tudja, holt a remény,
hogy valaha is társra lelhet,
de lelkedzik még benne a sav,
mely megsúgja, merre öklendhet,
ahol nem büntet zord bajuszhad.
Pödört dohányok füstje kavarog
bele a csillagtalan sötétbe.
S én utolsó sziromként andalgok,
az átalakulás ösvényére.
Hiszen minden alakul, ez a szűrreális
ruhák legékesebb és legbölcsebb gombja,
ez az értelme, annak, mi egyben halál is,
de néha élet, mi napként tekint holdba -
meg ne vakuljon és fakuljon
ebben a túlingerelt világban,
hangolok valami kis sanzon-
húrt, míg nem jön vágtatón egy árnykan,
mi rabul ejtve sebzett szívem, tőrt
ajándékoz nekem, vágjam csak le,
vacsorára egyem csak őt, s a bőrt
szőröstül halámoljam csak bele
a bendőmbe, ami szörphöz szokott,
de valahol az igazi, az egyetlen
cinegét majszoló kalap kokott
keringőbe kezd a serkenő sebemen.
Vért kortyog immáron a kedves éj,
én mégis magányos maradok.
Recsegnek a képzettársításmély,
a távoli idegnyúlványok.
Mik agyakból szívószállal hörpölik
ki mohón a maradék kis értelmet,
majd egy röpke mozdulattal ellökik
a fülem helyén tüsszentő térdemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése