Utoljára

"Utoljára"- suhant át fején ez a sugallat.

Gondolatában bebarangolta a gyermekkor bús-keserűen szépséges tájait, még ha e táj történetesen egy lakótelep is... Átjárta valami földöntúli melegség. Mert az igazán érző lélek mélységesen tobzódva húrokban, megpendítheti a gyönyörűen fájó életérzéseket akár egy panellakótömbre gondolva is... Az a szürke, dohos illat... Még most is ott érezte belseje minden rejtett zugában, s eltelítkezett ezekkel a sajgón kedves emlékérzésekkel. 

Minden korszakhoz társul egy-egy muzsika, s ő visszaemlékezett egy álomszomorkás melódiára, újra felidézve testté is tette, s így sétált zenét hallgatva gyermekkorában... az emlékei között.

Mely másnak csak kacat, ő ezer szállal tapad hozzá. 

A megaláztatások, a régi bánatok, a kisgyermekként átélt rettegések,  a megtörtség kimerevített arca, az el nem sírt, de érzett könnyek, s a szomszédokat zargató, visszhangzó nevetések most együvé forrva hömpölyögnek, majd szétválnak, lassított, szépia filmfelvételként elméjében.
Az ég ködszín-kékes-vörhenyes színben játszott, az égalj viszont smaragd volt, s csak arra tudott gondolni: az érzelmek, s a fantázia birodalma mennyivel hatalmasabb hatalom az értelemnél.

"Még utoljára!" -  kontrázott a lelkébe suttogott szónak vissza.

Sóvár "hadd"-ok tömkelege tódul most szíverébe, s megtapad falán a múlt magzata...

Tényleg, volt már olyan veled, hogy függetlenül életkorodtól, valami gyönyörű melankólia szállt rád, s nosztalgiázni kezdtél? Tán előző életedből hoztad e képességet, ezt a világérzést, mintha átéreznéd a sivárság gyönyörét - sőt, mi több, az őskáoszt s az egész világteremtést... Az Egész isteni szépségét, fenségét, öröktől való varázsát. Mintha a mindenség súlya mellkasodon ülne, s dobogna, ez viszont kellemes teherrel nehezülne rád.

Nosztalgiák legzsongatóbb deja vu-inek édes mélabúja sétál most a sétáló elmén, képzeteket, régi életérzéseket felidézve... Nem kell hozzá füstölő, gyertya, szertartás - úgyis magától bukkan fel a Hangulat. Apró dolgok is kiválthatják, de annál erősebb utóhatása. Ezekért érdemes élni, s embernek tudni magunkat.

Emlékszel? Talán, mi felett egykor elsiklottál, most sokszoros erővel hat vissza rád...

"Utoljára" - majd sóhajt, sóhajtok, sóhajtasz egyet. Én, te, ő - és a többi... Egyként lélegzik szeretetet az emberiség, s tán valami friss koszorúját fonva az elmúlt keservek sírjára, fújja ki azt. Majd be a jót - és így tovább... A végtelenségig.

S próbálom, próbáljuk, próbálod - próbálja megfejteni, mit is jelenthet az "Utoljára"? Mit súgott ez az őr- de leginkább ősangyal?

Majd hirtelen villan, pöfög a megoldás, mire rájönnél, már el is ütötte a pillanatvonat az előző pillanatot. 

Csak egy villanás... És a pillanat.

Mindig most... 

S mindig - utoljára.