Suttog már az ősangyal
bele, épp a szíverembe,
hogy a pulzáló hajnal
csörgedezzen át a csendbe,
izzó ajkam érzékeny
szövetét simítva,
s az ősangyal félénken
súgja azt, mi titka
legeslegmélyem kútjának,
s engem bűvöl e hang,
elfeledem azt, mi bánat,
vérzésem egyre pang;
hol suttog már a szép ősangyal
elmém lebernyéibe,
ott én vagyok az, illó hanggal
maga a költő s a csibe -
vagyok az élet s a múlás,
egyszerre okozat s ok,
bár, hogy istenség, az túlzás -
inkább ember maradok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése