Borostyánkakaóm e világ,
mely részeire bontja itt
a természet testéből kivájt
mindenség hulló romjait.
Rajta a hab az örök hitem,
amelyen bondor fodrok ülnek.
A bondor fodrok az az igen,
melybe nemek sosem vegyülnek.
Mert minden végtére is: végtelen helyeslés.
Helyesel a duplán tagadó.
Az egyszeri tagadás valahol bólint, és
saját csapdájába ragadó.
Végtelenbe gyűrt gallér a habfelhő.
Cseppek gurguláznak esőként, mint atom
lenge tánca, hogy a sötétből sejlő
semmi csillagló párnáján aludhasson.
Nem más: barnás varázs a kakaóm.
Kókuszvaj-lelkem belekeverem.
Vele együtt iszom altatókon
kottába tört, füstölgő rejtjelem -
hogy senki, sohase érthessen meg:
ne bántson senki engem többet már.
De titkon mégiscsak reménykedek -
a tudott kevesebb az álmoknál.
Titkon hiszem, valaki mégiscsak
megfogja egy nap hideg, remegő kezem.
És együtt kulcsoljuk, hol az inak
feszülnek, és a pillanatba érkezem
mindörökké. Ez feszültségek
zajából születő szabadulás.
Tudom, valahol vár egy élet,
hol a hangtelt zene a halkulás,
ahol én nem egymagam iszom
létem ízetlen kakaóját,
hanem zamatokra bonthatom
magányom Beléd hulló romját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése