pillangóneszek zörgetik a belső csendet
rút kis lárvák önhite fényévekbe reptet
széjjelbontott lomb hajkoronája
sugarak fészkét képzi és rája
sok rég látott ismerős csirpogva ül
a levegőben friss parázs zsong s révül
akár mint nektárbódult zümmögő
a titkos tekintet s dünnyögve ő
önmagát pirkadtan lesütve
tán szégyelli is miért űrbe
száguldott ő s miért is nem lassan
de bizonyosan földi víg habban
fürdött ő a tekintet miért is nézett
oly távolba miért nem a csorgó mézet
szürcsögte szortyogva halkan szépen
de nem játszotta meg messze égen
és a földön sem ő mindig okvetlen boldog
és hogy nem virítnak hibaokuló foltok
tettei szövetén ó azok csak mint égtextilek
fehér selyemmel hullámzanak puhán jaj de minek
minek a nem őszinte hősi csend mit megteremt
a káosz s az abból elvajúdott felsíró rend
örülnék ha szobor arc tele nem hamiskásan
olvadna fel soha s futkosnának tova párban
héthatáron túlra is merész szívre hallgatók
nem nézné le senki az egymagában ballagót
de nagy nevetés lenne világ ha a fagyokat
az olvasztaná mitől a szemlélet is olvad
s a szíverekből fel-felhabzó érzelem
csodák hite nélkül nem lehet végtelen
jó lenne ha a tavaszba szökő mosolyt
nem úgy mímelnénk akárcsak egy élőholt
hanem teljes belsőből fakadón tavaszfelhők tülljét
fodrozná melegségből ringó szikrává az üresség
az az üresség mely teret ad a lét szétbomló gyönyörének
hogy odaátról ide visszhangozzon valami földi ének
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése