Egeknek talpán hólyag a felleg.
Gennyként hull alá az eső.
Embernek lenni fekélyes szerep,
hol van viszont az eredő?
Ered az eső, s ered az ember,
ki tudja, mely magaslatokból,
s mélyekből, idea-szőtte szemmel
sebes, mivé lett a cseppző por.
Csepp és por. Ez összesen mind
az ember: eső hétmilliárd alakban.
Csöpp létét magasztalva int
istenének, ki pedig csak salaktalan
létezhetne - ám elviekben.
Ne bántsd, istenem, teremtményed!
"Nem bántom, mert belőlem lebben
minden, csak, ami szemerkélhet"
Lélegzést adott a hős természet
minden egyes botor borjának.
De a hitet, hogy örökké élhet,
már maga alkotta, hogy állhat
dobogóján - saját szívén! Ott első
az ember, a második bármely társa.
Harmadikként a vélt vagy valós szellő
által hint ő szellemet e világra.
Ám, ha hunyorogva hunyna el
belőle az utolsó dobbanás,
az első lélegzetvétellel
sírna fel a szikrázó körforgás.
Körforgás és az állandóság. Most
nem különálló ágboga
új rügyet bont, valami harmatost
a fellégző világokra.
Eső közben ily gondolatok
borozgatják be borús elmém.
S füstből egy utolsót szippantok:
rájönni, az a fogvetemény
nem is süvöltő sárkánytól való, sokkal inkább
tündértől. Kívánságok örökkévalója
suhint pálcájával, hogy az éjlapra rótt tintát
napvilágba koszorúzott fényre hozhassa.
De túl kevély, mégis ahhoz, hogy ezt
felfogva hálás legyen, igaz, én sem
lehetek különb. csak gyarló gerezd
élethagymán, hol az álom a késem...
Beleváj a világ szépségeibe,
s elkanyarintva azt, vele telítkezik.
Majd jóllakottan, akár mohó csibe,
eljut mélycsikorgató zajtól a csendig.
Minden csend más. De a legszebb,
melyet sosem idéz költemény.
Mely még meg sem fogant, csak egy
gondolat az érző földtekén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése