A gyertyák csonkig ma nem égnek.
Csillagtalanság szekere elmered éjen.
Foncsorát létnek könnyes képek
visszaszikrázzák a szellemi meredélyen.
Ünnepélyes gyász muzsikája hatol húsig.
Majd hószín csontba vájva karmait, halkan simít.
Szebben a sebben nem szólhatna zene, húrzik
hangok óceánja, míg az élet fel nem virít.
Ismét, súlygyémántokkal kirakott, mégis
tündöklő tudástalár-rokolyájában.
A halk elhalón nyöszörgő beszéd:'én is!'
most némul sírivá a 'te sem' gyászában.
Nem is lehet sohasem, nem is volt
bizakodó lélek ennél lyuggatottabb,
ennél szakadtabb, ennél nagyobb folt,
nem volt még ily zárt szirom a finom holnap.
Zajtól cirmos csend fanyalgó citromával
megkínál a borús sanyarú hangulat.
Én viszont visszautasítom, azáltal
mi bennem felzsongón, mindig vígan mulat.
Halottig hatott, hatalmas ricsaj
zörgeti odalent nyugvók rebbenetlenségét.
Ne vágyj sok csöndre, míg élsz, mert kihal
hamar belőled az élet, addig pedig miért?
Miért vágynál néma húrtalan szólamokra?
Pezsgő dobogás mellkasod mögött is hangos.
S csak szállsz, át bérceken, épp bele ködhabokba,
míg át nem sugárzik a szarvon a törtető kos.
Töredék és egész dala egymást fonja:
a legszebb koszorú, mit valaha alkothattak.
Meddig hathat át téged az az aroma,
mi sötét sompolygó végét képzi a kanócnak?
Ahol a gyertyák ma mégis csonkig égve,
füstjük bocsátják e kedves, hulló világra;
s felragyog a szekér göncölként az égre -
lám, esélye még neki is van, bármily árva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése