Ha azt mondod: vagyok én szánalom,
vagy bármily minősítést,
azt én legbelül sosem fájlalom,
nem mártasz, belém nem kést;
az csak kirebegett levegőrezgés
torkodból, árnyhalom, egy semmi,
lelki utcákon sivár fényszennyezés,
mely miatt igen kár epedni.
Mert sohasem csorbít a jelenségek,
s valók hártyafinom fátylán a szó tőre,
nem metszi át, s a levegőrezgések
legnagyobb része csakis hanghalmaz, dőre.
Minden az, mi eredően,
szoborszilárd' áll, rendíthetetlen.
Hiába ázol esőben
bőröd nem mállik le ugye, mégsem.
Hiába fájlalod a pillanatban
beléd mártogatott, szító szóplecsnit.
Feltörli majd azt, szappankéjes habban
fürödve aurád varázsa, s ne hidd
akárki is megalázhat téged:
e szó egyébként is az, mi hamis.
Te vagy az örökkévaló lélek:
hangok összese: szótő s a rag is.
A szép szavak is rengeteg feltétellel csupán
lélegezhetnek ezen hangtengeren:
ha a tettet írják, kőbe vésve, csendek után,
ahhoz méltó csodával, nem szertelen.
Ha szándékod kígyója belém harap,
rögvest begyógyítom azt a rovátkát.
És a méregbetűk pukkadozva csak
szállingóznak elfelé, egyre tovább...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése