Fekete szirmai a télnek
lassúdad táncban elenyésznek,
égi pörgettyű órája vált át
nappalra, és sugárból font árnyát
zord Holddióból feltöri
a Nap, így hömpölygőn jön ki
gondolatok kezdetbe hasító hangja,
imígy léphet létrákba rácsolt új rangra
az ásító természet, melynek kávéja
a tavasz, és ama sugárfont árnyéka
elnyúlik lassan, majd elér egészen
lélek húsáig, hol a csontok éppen
megbúvó szemérmességgel ugyan, de
érezni kezdenek ők is, reszketve.
Elér az árnyék s egy melódia hozzájuk is,
ez a dallam nem feledhető, olyan partra visz,
hol fénykavicsok sziporkáznak az égkék homokban,
s tűzporból lehelnek lelketlenbe lelket titkosan.
Ropog a tűz, habzik a hullám, keringőzik a Kettő,
pasztellporhanyósan simogat a létre sejlő szellő,
új álmokat rügyez ki képzeletéből
fák kecses ujja, belőle fel a kéj tör,
akár sugárárnya Holddióból Nap által -
az a kéj, mi nem rokonítható a vággyal,
sokkal inkább harmatkristály tisztasága,
amely elégedetten tekint sorsára,
így az ajándékoz neki egyre több álomgyönyört,
hogy azok megvalósulva ássanak olyan gödört,
melybe csak a bánat és gyötrő rezdülés huppan,
minden úgy cakkol egy irány felé, miként úgy van
elrendelve, káoszok élettel telt zenebonáján át -
Te légy, ki meghallja épp kikelő, édensebző dallamát!
Mint aranycsibe, körbeölelő tojásod is legyen
szebb szavú, szebb arcú, mint maga a túlhurcolt végtelen,
ami csak egy kacat-kirakat kifejezés,
a végek adják benti festménykereted, és
bennük tobzódsz, így értékelheted,
hogy minden nap az új hajnalt keled;
ha végtelen lenne tél, tavasz, és a többi
hangulat, akkor többet már sosem örökli
egyéniséged ékét a hiányodtól bús utókor -
s csak száll, csak szálldogál sírodról elfelé száz szikrapor...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése