Gyermeki utunk zsenge porán át
fények hiánya suhant sötéten,
de végül magába szívta fátylát
ében hajad szikratengerében
megbúvó csillagok harmatcsöppje,
szféralengén szállt el a Bú gúzsa,
s a földi fájdalmakból örökre
lettél Te örömhordozó Múzsa.
Öröm és Múzsa. Csendek hűs súlya
igézte halálba hajló számat,
s én ekkor érezni kezdtem újra,
szépbe mart az is, mi egykor bánat.
Kérdeztem égiektől: Te mégis
ki vagy, ha az Isten szó már foglalt?
S remegő visszhangokkal az ég is,
a föld is búgta a válaszokat.
Ledermedt lábamban gyökeret vert
idővégezetnek lanyha gödre,
s akkor hirtelen kezem fogtad, mert
éltünk egymást magába ölelte.
Majd felhabzó érzelmem muzsika
kísérte: örökre vésve magad
tompa ereimbe: titok nyitja -
hogy e világon kozmoszom Te vagy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése