Véglethangyák

Éjszakák iszapködös üvegét

porcelántisztára mossa

teremtetlen egekből fölzokogó

cseppek láthatatlan sora.

Ahogy a rostos fájdalmat

rázó kedvek felkavarják,

lazul a kín, üdvrivalgón

bizseregnek véglethangyák.

Mámor s keserv. És most

e pillanatban együtt lézengnek

fenn az égen, esőt

adva a holt vajúdó életnek.

Élnek is, meg nem is

a belső világok.

Csak Te légy, ki hallod

köztes dobogásod...

Két dobbanás közt

leled középutad,

s láthatod végre 

el miként is porlad

a véglethangyák várát

feltúró bolond kéz,

hogy hamvaiból újra

egészséget idézz.

Villámsújtotta fák alatt
örvendezhetsz végre,
súlyok varázsán érhetsz csak
Te örökre révbe.