Felhőmorzsák esővé hamuhodnak.
Kopog a Halál cseppje ablakomon.
Beengedjem Őt? Úgy félek. A holtak
fehér lelkén liliomszín a korom.
Az a korom, amely máskor mocskolva
a hattyúkristály szellemek szövetét,
most esővel elegyedik, s elmossa
csöppek serege a ködbe feslő éjt.
Az éjt, amely egyébként sohasem lehetne
hajnallá: áldást kecsesen pergető fénnyé.
S a pirkadat ujjai közül csak kerengve
szóródnak alá az életek, egyre szebbé.
Egyre szebbé válnak, az átszínező
kedvével a mindig-művész emlékezetnek.
S e csepptengerben ezer sötét sellő
álma az emberi életről csöndben remeg.
Remeg, hiszen sokan csak álmodhatnak
arról, hogy emberszerűk, tán emberek lesznek.
Az emberség már kiváltság. S a holtak
alakján éjjé válnak a fehér porszemek...
Azok a porszemek, melyek lelkiségek
voltak egykor: reménytüdőket légző sorsok.
És a lámpásokon megtörik e fényseb:
a fényseb, amely csak a sötéttel volt boldog.
Különvált a két ősszín: fekete s fehér.
Ablakom előtt vibrál haláltáncuk rezgése.
S csak pereg le az éjszaka, mígnem elér
addig, hol nem engedek be többé semmit - félve...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése