Márványszárnyait kitárja a sólyom-hajnal,
csöndeket igéz légi selymű gyógybalzsammal,
s messzire reszket hangja, miszerint
minden egyes megélt nap arra int,
ok legyen örömödre, jaj, hiszen élhetsz!
S belőled nyíló lótuszból olyan fény lesz,
amely túlmutat a hétköznapin, mégis abból fakad,
gyűrűznek égen s földön köztesszürke, ficánkahalak -
felhők, s ezen varázslatot nem törheti semmi sem
szét, hol a létezés egyszerre véges és végtelen;
Minden nap találj okot a pezsgőgyöngyöző nevetésre,
és ne csupán akkor nézz fel a távoli harmatos égre,
hogyha elvesztett szeretted keresed, vagy épp,
ha esőre áll idő, és fohászkodnod még
kell, hiszen önmagadban bizonyos nem vagy,
de a világ csak abba a sorsba harap,
ami túl dacos ahhoz, hogy egyensúlyt találva
játszi kacagással tekintsen a rút halálra -
élet s halál irányának tűje benned van,
még ha ez szúr is néha, és megfoghatatlan.
Álmok valósuló szirmát bontja ki az új,
de csak hogy utána frissülő célokon túl
megőrizd a kezdeti borzongást, mit gyermekként
éltél először át, és e rácsodálkozó ént
fújod derűpitypangként szerte a levegőbe,
hogy belehalj az élet szépségébe, s őrködve
fényfenyvesek sugárból koszorúzott ágain
remegő szellőt susogjon benned a tágas Kinn;
Ezüst szárnyaival virraszt éjszaka felett a reggel,
hol Te nézel körbe - a legszebb tükörbe szeretettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése