Tó tükrén tiszta az éjszaka,
halk hullámzik a 'ne félj' szava,
türkiz táncot lejt a lég színe,
majd kavarodik gyógyírekbe.
Fakó koszorút fon a bús ragyogás,
olyan azonos most a mindig más.
Látom, miként tekeregnek önkény-ellentétek
egymás doromboló szíverébe, ez az élet.
Fájó búcsút ma már nem veszek
a szépségtől, bennem remegnek
szikrái, óvón gyújtva egy gyertyát,
végtelenen túli végeken át.
Mondd, hol van vége egy dalnak?
Hol tehet pontot verszajnak
végére az örök költő, ahol
lángolás fakad arany árnyakból?
Tűz és víz csókja cseppen
langy esőként le, s a rendben
ott piheg a megfáradt káosz,
majd ifjúvá újulva áthoz
az Ismeretlenből valami éteri dallamot,
mennyfátyolba poroszkálnak varázslatfehér hangok.
Gyönyörét fuvolázza a létnek a tiszta tó,
s távolodik e jelenettől a hajnalodó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése