Tavasz lesz lassan.
Hajnali órák percegő léptét követik talpaim, s fakó ajkaimról lepattogzik a cserepes fény. Ablakot nyit bennem a Fellélegzés, és szárnyasoltárát tárogatja a nyiladozó áhítat. Oltármécsek téli képe - a belső fény kisugárzik a világba.
Sétálok - egyedül sétálok.
Még épphogy hajnalodik, és a sötétség zománcáról akrilcsillagok peregnek le. A csönd pasztellpuhaságát sugárfüggönyök lebbenése zavarja föl már nem túl mély álmából, hogy teret adhasson a mindenkori Új Napnak.
Sebszín horizont hömpölyög előre, s fájdalmak gombolyagát gyémántcsőrű madarak bogozzák ki épp. A tenyérnyi ragyogásból brillírozó ékkövek lesznek a kikelet kecses nyakán. Akvarellszépségű festmény most a vidék, s én csak sétálok tovább... Egyedül - ki mással?...
Emlékeim nincsenek, hiszen elröppentek amnéziám madarai a messzi, metszőn meleg sivatagba, hogy lávaként folyjanak szét a feledés talaján. Csak a jelent képezi le elmém, s élvezem a pillanatnyi csodákat.
A sivár éj telének gubancos, fagyott fonalát a hajnali tavasz oldja ki, akár a tintaszín ég vizét a hold pezsgőtablettája, s fölolvadnak, már látom is, a lerakódott bánat jeges szemcséi is. A homálykőzetek is sárga fénnyé gomolyognak, törtetnek előre - hátra sohasem.
A göndör életspirál, mint lián, fonja körbe az oly' sokáig szunnyadó fákat.
Zongorafoszlányokként hangzó, távoli dallamokat kottáz le a violinkulcsformájú Karmester - a Muzsika örök szelleme.
A Töredékvilág jéghideg hegye beleáramlik a Mindig Remény-birodalmába; a jéghegy csúcsa pedig eggyé válik aljával. Frissen kavargó virágillatot hord a szél, mely meglengeti mókusárnyalatban fürdő fürtjeimet.
Neszezik földi lények huncut hada, hol mogyoróvaj aromáját ízleli az ég.
Én ott sétálok - a Kezdetiség könnycseppjének néma hajnalán, mely futózáporban él tovább, majd hirtelen el is enyészik.
A fehér arany tája smaragddá válik a felzsongó tavaszban, hol a varjak átnyújtják éppen koronájukat a Hazaköltözőknek.
Minden reggel csirpogásukra ébredtem - egészen máig, mikor úgy döntöttem, elébe megyek Neki - a Hajnalnak. Épp pirkad, egyre körvonalazódik vándorló felhőcsordák lomha alakja.
Az Ébredés felébredt.
A rejtélyes, kissé szarkasztikus, immanens mosoly nyílt szempár nevetésévé változik.
A télkígyó tavasszá vedlik, s a teljes átalakulás pillangói félszegen próbálgatják szárnyaikat.
Verdesésük a szívdobbanás ritmusát követik, majd eltáncolják sugarak sugalló szimfóniáját.
Csapkodva repdes a Harmónia, s tiszta lapok keringőznek az őket átvilágító fénynyalábokon.
Az újjászületés szikráin új életek sziporkáznak, valahol pedig az Öröm lagúnái fölött vijjogva köröz a Megvalósulás és a Teljesség sirálypárja.
A hideg halál alagútvégfényét képzi a Tavasz, aminek azonban salakoldala is van. A szétomló köd kontúrjával ugyanis valami szép is elmúlik, a semmibe satírozza a Nap dölyfös ceruzája; a súlyos talár könnyed hacukává válásával pedig, s a titkok napvilágra kerülésével kevesebb ilyenkor az izgalom, a hideg okozta, lelkiségen keresztülsuhanó jégkristály-varázs. A fehér orgonák színe magába szívja a hó szellemiségét, s keményebb, testibb formában él tovább.
Még mindig tart sétám.
Hogy hol vagyok?
Ki tudja....
Ám sosem tévedek el, ha a Hazámban - a Földön vagyok még. Mert minthogy a szavakon túlit a szavak által lehet felidézni egy-egy költeményben, úgy a földöntúlit is csakis itt, a Földön képes a halandó megkomponálni.
Friss hajtások rigmusát szavalja a harmattiszta fuvallat - s én csak állok, s arra gondolok, hogy semmi sem kelhet versenyre a Természettel; hogy Ő sokkal tökéletesebb művész, mint bármelyikünk.
Szeretem a Tavaszt. S ha el is tévedtem, visszatalálok Hozzá, hiszen Ő az utolsó reménysugár, az utolsó szép évszak a szívtelen, energiákat kiszívó nyár előtt...
Visszatérek Hozzád, Természet, Tavasz, Madárdal.
De előbb visszaalszom - átpihenek vagy három hónapot... s csak álmodom a nyarat.
Te viszont valóság vagy, a Kiteljesedő szirma, cseppző rózsakehely, légző, kedves parázs.
Te tavasz - s Te, lassan reggellé serdülő hajnal.
Ifjúságom mementói - altassatok el!
Legyek azzá, kivé lehetnék - ébrenlétben, mégis álmodó messzeségben... hol még s már nem metsz az időjárás, és a hangulatom színhőmérséklete inkább középütt ténfereg kék és vörös között, violaként nyílva aprókat sóhajtó hallgatagságomban. Hol a hideg már nem csipkedi arcom, de még a forró sem zsibbasztja homlokom - Te adj rá virágkoszorút, Te évszakhíd, Te drága Tavasz, hogy babérkoszorúk Parnasszusáról lepottyanjon a gőgös túlmeleg!... És szétloccsanva tűnjön tova, mint eretnek,- mert én Téged, Tavasz, úgy, ahogy vagy - szeretlek.