Valami beugrott?

2016. január 25., hétfő

Pihekülöncség /2014/

És csobbant egy utolsót
hangulatok kavicsa,
lanyhultak a hullámzó kedvek -
tűnt az idő vonala,
és akkor...
huhogtató
méltósággal
havazni kezdett;
és éreztük fájdalmak
múlva hulló szemcséit
dermedt arcunk szürke selymén;
és tudtuk, miért érzik
magánynak 
az Egyedült,
és megrezdült
álmatag-enyhén
Tejút tehenét fejő,
csendeken pihenő kéz...
Nézz,
nézz körül ebben
a hópihe-egyedi világban -
És én nézek, mert ki ezt súgta:
a lant, az örök társam,
a hóhideg és hókülönc
társtalanságban.

Sugarak szimfóniája

Tavasz lesz lassan.
Hajnali órák percegő léptét követik talpaim, s fakó ajkaimról lepattogzik a cserepes fény. Ablakot nyit bennem a Fellélegzés, és szárnyasoltárát tárogatja a nyiladozó áhítat. Oltármécsek téli képe - a belső fény kisugárzik a világba.
Sétálok - egyedül sétálok.

Még épphogy hajnalodik, és a sötétség zománcáról akrilcsillagok peregnek le. A csönd pasztellpuhaságát sugárfüggönyök lebbenése zavarja föl már nem túl mély álmából, hogy teret adhasson a mindenkori Új Napnak.
Sebszín horizont hömpölyög előre, s fájdalmak gombolyagát gyémántcsőrű madarak bogozzák ki épp. A tenyérnyi ragyogásból brillírozó ékkövek lesznek a kikelet kecses nyakán. Akvarellszépségű festmény most a vidék, s én csak sétálok tovább... Egyedül - ki mással?...

Emlékeim nincsenek, hiszen elröppentek amnéziám madarai a messzi, metszőn meleg sivatagba, hogy lávaként folyjanak szét a feledés talaján. Csak a jelent képezi le elmém, s élvezem a pillanatnyi csodákat. 
A sivár éj telének gubancos, fagyott fonalát a hajnali tavasz oldja ki, akár a tintaszín ég vizét a hold pezsgőtablettája, s fölolvadnak, már látom is, a lerakódott bánat jeges szemcséi is. A homálykőzetek is sárga fénnyé gomolyognak, törtetnek előre - hátra sohasem.
A göndör életspirál, mint lián, fonja körbe az oly' sokáig szunnyadó fákat.
Zongorafoszlányokként hangzó, távoli dallamokat kottáz le a violinkulcsformájú Karmester - a Muzsika örök szelleme.
A Töredékvilág jéghideg hegye beleáramlik a Mindig Remény-birodalmába; a jéghegy csúcsa pedig eggyé válik aljával. Frissen kavargó virágillatot hord a szél, mely meglengeti mókusárnyalatban fürdő fürtjeimet.
Neszezik földi lények huncut hada, hol mogyoróvaj aromáját ízleli az ég.

Én ott sétálok -  a Kezdetiség könnycseppjének néma hajnalán, mely futózáporban él tovább, majd hirtelen el is enyészik.
A fehér arany tája smaragddá válik a felzsongó tavaszban, hol a varjak átnyújtják éppen koronájukat a Hazaköltözőknek. 
Minden reggel csirpogásukra ébredtem - egészen máig, mikor úgy döntöttem, elébe megyek Neki -  a Hajnalnak. Épp pirkad, egyre körvonalazódik vándorló felhőcsordák lomha alakja. 
Az Ébredés felébredt.
A rejtélyes, kissé szarkasztikus, immanens mosoly nyílt szempár nevetésévé változik. 
A télkígyó tavasszá vedlik, s a teljes átalakulás pillangói félszegen próbálgatják szárnyaikat.
Verdesésük a szívdobbanás ritmusát követik, majd eltáncolják sugarak sugalló szimfóniáját.
Csapkodva repdes a Harmónia, s tiszta lapok keringőznek az őket átvilágító fénynyalábokon.
Az újjászületés szikráin új életek sziporkáznak, valahol pedig az Öröm lagúnái fölött vijjogva köröz a Megvalósulás és a Teljesség sirálypárja.

A hideg halál alagútvégfényét képzi a Tavasz, aminek azonban salakoldala is van. A szétomló köd kontúrjával ugyanis valami szép is elmúlik, a semmibe satírozza a Nap dölyfös ceruzája; a súlyos talár könnyed hacukává válásával pedig, s a titkok napvilágra kerülésével kevesebb ilyenkor az izgalom, a hideg okozta, lelkiségen keresztülsuhanó jégkristály-varázs. A fehér orgonák színe magába szívja a hó szellemiségét, s keményebb, testibb formában él tovább.
Még mindig tart sétám.
Hogy hol vagyok?
Ki tudja....
Ám sosem tévedek el, ha a Hazámban -  a Földön vagyok még. Mert minthogy a szavakon túlit a szavak által lehet felidézni egy-egy költeményben, úgy a földöntúlit is csakis itt, a Földön képes a halandó megkomponálni.
Friss hajtások rigmusát szavalja a harmattiszta fuvallat - s én csak állok, s arra gondolok, hogy semmi sem kelhet versenyre a Természettel; hogy Ő sokkal tökéletesebb művész, mint bármelyikünk.
Szeretem a Tavaszt. S ha el is tévedtem, visszatalálok Hozzá, hiszen Ő az utolsó reménysugár, az utolsó szép évszak a szívtelen, energiákat kiszívó nyár előtt...
Visszatérek Hozzád, Természet, Tavasz, Madárdal.
De előbb visszaalszom - átpihenek vagy három hónapot... s csak álmodom a nyarat.
Te viszont valóság vagy, a Kiteljesedő szirma, cseppző rózsakehely, légző, kedves parázs.
Te tavasz -  s Te, lassan reggellé serdülő hajnal.

Ifjúságom mementói - altassatok el!
Legyek azzá, kivé lehetnék - ébrenlétben, mégis álmodó messzeségben... hol még s már nem metsz az időjárás, és a hangulatom színhőmérséklete inkább középütt ténfereg kék és vörös között, violaként nyílva aprókat sóhajtó hallgatagságomban. Hol a hideg már nem csipkedi arcom, de még a forró sem zsibbasztja homlokom -  Te adj rá virágkoszorút, Te évszakhíd, Te drága Tavasz, hogy babérkoszorúk Parnasszusáról lepottyanjon a gőgös túlmeleg!... És szétloccsanva tűnjön tova, mint eretnek,- mert én Téged, Tavasz, úgy, ahogy vagy - szeretlek.


2016. január 23., szombat

Mikor újba olvad...

Mikor újba olvad
egy mollhangú illat,
és hulló szél támad,
és huny az éjjel;
fagyott rózsák
ragyogva szórják
a dallamszikrákat 
szerteszéjjel.

Fehérség pirkadó fázisai
valami meseszerűt, valami
télieset csobogva
habhomályból törnek fel - 
s telített csendeket reszketve
szebb sebet hideg se ejthetne
rajtad, ki eggyé forrva
a hajnallal csörtetsz el

valami melegebb helyre,
mint fészek ölén remegve
menedéket fürkésző fióka,
akár csak kunyhóból szűrődő fény;
oly tünékeny az élők vágya,
mi hamis mosolygó sugárba
tűnik át, de csak azóta, mióta
melegnek csillagkorgó reggelén


végül mégis csak vissza-visszatér
bármely halandó - honába, s a Tél
szólamai hamvas szimfóniát
rebegnek el, mélán, álomszépen.
Őscsodát borzong fel a hajnal,
tünékeny sugallatnyi hangokkal,
s egyre halványul - messzeségen át
az "aludj még" visszhangja a térben.

2016. január 22., péntek

Mássalhangzófia

Most gondolkodtam el igazán a mássalhangzók szépségén, de nem Rimbaud-módra és nem is szláv nyelvek torlódó durva hangzására fókuszálva, hanem különállóan, elvonatkoztatva, más szemszögből asszociálva. Lássuk csak! 

B - Roggyant barnaság, de olykor habsejtelem;
C -  pajkos ciccogás, derültséget halmozó;
Cs - kemény, de csókja rejtelmes- szertelen;
D - ódon diadal; dárdákkal dacoló;
Dz - lantot pedzegető, húrhangzó.
Dzs -  Magyartalan, mokány hang, durva;
F - első kedvenc, fehér fondorlat, szépség ríme;
G - fagyott gégék, torkon akadt gurgula;
Gy - előre hajtó, gyötrő betűk gyí-je.
H - Gyönyörű huhogás, selymes suhogás, nem fakó;
J - majdnem "ly", mégsem olyan táncos;
K - második nagy kedvenc, szájpadlás-kopogtató;
L -  harmadik kedvencem, lágy és méltóságos.
Ly - Negyedik kedvenc, olyan nyúltan lebegő;
M - kedves, könnyed kis betű;
Ny - falatozás nyammogását mímeli ő;
N - szúrós és kellemetlenkedő;
P - ötödik kedvencem, puha pörgettyű.
R - Túl-kedvelt, egyébiránt pattogós;
S - elselypegett, de költői kapcsok fénye;
Sz - fájdalom szisszenése, baljós;
T -  vagány, "na mi a helyzet?"- féle.
Ty - Kotyogó tyúkok, nyirkos parázs;
V - kemény, erős, profán, kiejtem hidegben remegve;
Z - mord és játékos, zizzenő varázs;
Zs - suttogós és erős egyszerre.

Teljes átalakulás


Miként lüktető ihletpetéid lerakod,
ez kedves árnyként kísérő tehert,
s a kétesen élő, s a kétesen is halott
pókok szövik lelkedben a lepelt,
a lepelt, mi létesülésed gubója
egyben, és teljesedésedé is,
hisz örök nyomot hagysz, akárcsak a gólya,
aki csőrében őszi álmot visz.
Örök nyomot hagysz, akár ha
csupán létezel, akár alkotsz,
s felhők sugaras habtánca
tükröződik benned, s eggyé forrsz
az ismeretlen lehetőségek
lelkendező birodalmával,
majd félszegrút kis lárva külsődet,
s jelenésedet csúfolással
fogadják a sosem-illeszkedők,
sajog belsőd, vagy épp úgy véli,
ez természetes, s agyad, a meddőt,
ellepik hős szenvedései.
Így az ülepedett szorongóra
fehér, fagyott bogarak gyűlnek,
végső keservben ütött az óra - 
hiszi azt tömlöcben űr: a seb.
De a nem várt szelek elhozzák,
amint kitörtél gúzsa keresztjéből,
az új boldogság hímző porát,
s dívaként repdesel attól a fénytől,
mi a pillangó varázsos útösvénye,
s ami átsugall valami egészen másba,
majd még tovább szállsz, hogy a ragacs örvénye
legyen később mindenek felszabadulása.

2016. január 19., kedd

Arccal az Ismeretlen felé IV.

Ácsorgásom sétává nemesül
a hópelyhesen ritka,
a dermedt fenségben.
Örökkévalónak kell lenni
a moccanatlan-mozgó,
égségesen kék éjben;
s a földiesség suhogó
feketesége, mely furcsán szép
 lényével ragad, nem lanyhul,
 fénytelenségbe enyhülve
a fáklyánál is fényesebb
tánccá
alakul.
Salak hull e borongó,
ám csodákba csituló
mindenségre,
trónján ücsörög Ő,
csillagbort kortyolva,
majd cseppentve
a légbe.
Ő, akinek neve 
mondhatatlan,
festhetetlen,
véghetetlen,
alaktalan,
kimunkálhatatlan -
mindenen átrezgő szellő,
s mindenki érzi azt,
mitől ő az Ő, örök hitves,
kotta egy örök dalban.
S ott sétálok körülötte
- hangtalan -
de érinteni 
nem érinthetem,
ez egy sötét, ez egy gyönyörűen
borzongató, ősi szerelem...
Talán egy nap felfedi
előttem körvonalát,
teljességből burjánzó, 
mégis mocsaras 
képét,
de túl rosszon, s túl jón
önmagunkból indul csak
s oda is tér vissza 
isten: a Szépség.

Arccal az Ismeretlen felé III.

Állok kint a dermedtségben,
pelyhedző felhők hópehely-mámorában.
Majd eltűnök, egyszer csak, s nem állok
már ott, ahol eddig álltam;
és álomba tünedező
életképek
utóérzés-ragyogása -
fenségport hint
belső külcsínekre:
e világra.
Fagyos szentély otthonom
ezentúl, őrzöm mécsek selymét.
S fölzuhog bennem valami
festményszerű, valónál szebb rét;
és a lét haja, mely föld alatt
sem porlad, most illattá
szépül halvány kékségemben,
reszketeg erezet a falevél:
az egész ott légzik a részben.
Egyszer elvész minden,
egyszer réveteg,
végső mosollyá válik,
de finom halk harmóniák
szúrják talajba
azt, mi mulandóba mállik.
Talán a boldog ég csak illúzió,
göndörsége illat: 
megtévesztő parfüm.
De ha a rossz is az, 
miért ne lehetne
választás, miért is kedves jószág
a bőrbe metsző sün?
Miért ne lehetnék - miért ne lehetnél
arca az Ismeretlennek?
A kérdés költői, de a választ
az élet rímeiben,
váratlanul
megleled...

Arccal az Ismeretlen felé II.


Talán voltam valamikor,
talán mindig is leszek,
talán tenyerükön hordnak
majd csellengő tengerek - 
a lüktető csillagok
bár ütlegelhetnek,
nem adom fel, halott
igazán sosem leszek!...
Szitálhat tán
teacseppeket
felhőkből
az óceán,
zamat leszek ott,
s vagyok is,
hol az élet 
porcelán - 
darabjait
látó hitem
forrasztja eggyé,
hajók karjain ringok
az önbizalmas 
végzet felé...
Korgó reggelek
mélységéhes
szomorúságán,
magaslatok fürtjein
lobbanok fel, mint ős,
mint vibráló árny,
és a muzsikák hajnalteste,
mely végig elkísért,
alakot ölt bennem,
fejembe ülteti a cserepes
ajkú tényt; 
egyébként
vagyok, voltam, leszek,
lehetek - ez régi öröm,
talán nincs is talán, 
hol a tengerek
kozmikus 
gombolyagát szövöm...


2016. január 18., hétfő

Arccal az Ismeretlen felé

Talán nem is létezem - 
talán nem is vagyok,
tán csak kába káprázat,
a fény, az éj, 
a csillagok...
s az angyalok! ...
Mert sötét habján evezve
e porhanyós éjnek,
füstös csillagmadárként
szálldos el a képzet,
arccal az Ismeretlen
lopakodó leple felé,
mi ha lebben, 
s melyet, ha átszúr
az azúr kékség,
s tépi ketté
sugarakon túl...
álommélyek érintése,
én tudom jól, majd
odaátra hív s hajt
talányok vére.
Talán létezem,
talán mindig is voltam,
talán nem káprázat minden,
talán nem áll semmi 
sem darabokban;
s a "talánok" fénye oda űz, hol isten
kisbetűvel, húsvér, ám légi arccal
a feloldódás és sűrűsödés
alakjában, ambivalencia-hanggal
tör előre, felteremt, és
oda pottyant le,
hol sorsom a szépia
végtelenbe való
végesedés...
Véss,
 ó lelkem feslő szirma
nyomvonalakat az égre!...
S talán tudni fogom,
hol van a Göncöl titka -
csendem
éjviola fénye...

2016. január 14., csütörtök

Tényként kell...

Tényként kell raktározni
a világbéli borzadályt,
nem átélni csontmélyig,
hogy halnak sokan kínhalált;

együttérzés persze a nemesség
hős hangú gyökereiből gyúl,
minden vérző fájdalomba viszont
a Dobogó belebolondul;

és zakatolva összevissza
csüggő lelkű rózsává betegszik,
csillapít néha csak a valós 
szemlélet, a túlszép sokszor sebzik.

Tényként kell raktározni bennünk
a világon átrobbanó borzadályt,
majd, ha felsír a megoldó-szél,
eolhárfán játszani a Változást.

Hol is tartottam?

" Hová tűnnek a gondolatok, /mik kiszállnak az elméből,
elsuhannak a semmiségbe,/majd a messzi égbe föl?
[...] Hová tűnnek a kérdések,/miket válasz nem dajkál,
Visszhang felel csak nekik,/majd füstjük tovaszáll?
Elsuhannak a semmiségbe,/mint kósza gondolat?
S végül az ábrándokból/semmi nem marad..."

A fönti írást rendkívül szerénységes módon egy saját, Gondolatfüst című irományból idéztem.

Valóban így lenne, ahogy verses hévvel megénekeltem 2012 december haván, nem a "nincs témám, ezért a nincs-témáról írok" effektus által, hanem sokkal inkább az önirónia azon ágával fűszerezve, mely e lehetetlen helyzet porát delikáttá varázsolja, hiszen igaz bármiről lehet írni, s gyönyörű, béklyókból felszabaduló erővel hat az élmény, mely bilincsünket feltöri, mert azt írjuk le tintakoptatóként, amit csak szeretnénk - most azonban nem erről lesz szó.

Kurta gondolatprózámban csak arról elmélkednék, ami a vers lényege maga - tudniillik milyen is, ha kimegy a fejünkből valami, valami igazán fontos, valami, ami nem halvány visszmása a nagybetűs Gondolatnak, hanem értékes, lelkesen elgondolt vagy elbeszélt, ragyogó szempárral elmesélt történet, elképzelés, akármi? Nem olyan érzés-e mint mikor egy ajándékot, amit épphogy felbontottunk, rögtön el is veszítünk? 


A megfoghatatlan kincsek közül nem a legnagyobb veszteség-e ez a fajta, hiszen még egy verset is, amit már megírtunk vagy éppen esszét, akármilyen szellemi értéket beleértve, újratermelhetünk úgymond, ha elég éles elménk kése, és a külső, illetve belső világ jelenségszőlőit képes megmetszeni saját javára; így tehát az a kancsal helyzet áll elő, hogy nagyobb veszteség elhagyni félúton a gondolatot, ahol éppen jártunk, mint a kézzelfoghatóbb lenyomatát.


A megoldás pedig? A nem feltétlen hunyászkodó belenyugváson kívül az, hogy befogadjuk a tudatot, a legnemesebb megértés csendjével, hogy minden mulandó, még a gondolat is.

Illetve van még egy módszer, ami nem is igényel különösebb erőfeszítést: bekapcsoljuk a tudatalatti keresőradarját, és a gondolat előbb-utóbb csak leszáll hozzánk.
A harmadik, hogy nem is tudatosan kapcsoljuk be a nem-tudatosat, egyszerűen csak gondolkodunk/beszélünk/írunk tovább, hiszen minden út a Szellemrómába vezet, minden út körbefut, tudjuk a dal óta, s hozzátenném, egy irányba futhat, ha hagyjuk, hogy a szálak egybeérjenek.
Ha pedig ténylegesen  elveszítettünk egy gondolatot, az sem katasztrófa: pár emberöltő, vagy akár élet múlva akármikor rálelhetünk más formában, új lelket lehelve az eszmetetembe. 
A gondolat nem vész el, csak átalakul.
Ha pedig átalakult, öntözzük a lelkesedés új vízsugarával, különben egy megint  másik életben a semmiségbe suhan a "még csak gondolatban vagy meg" is...

Ami pedig mindenképpen kiemelendő még a témával kapcsolatban, az...
Azt már elfelejtettem.


2016. január 13., szerda

Bogozhatatlan bogarasság

Minden idők legnagyobb bölcsessége, mely nem minden bokorban, de a talajon ugyan fellelhető; mégis kevesen hangoztatják, hiszen a legtöbben barna löttybe teszik az édesítőt, ahelyett, hogy magaslatok kék kávéját elegyítenék világító cukrok mécseivel - ez a ritkán hangoztatott, s még ritkábban mentális frissességű résszé nemesített mondás a következő:

"Minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár"

Az Érvelés véletlen sem légből kapott fellegvárán a homlokzati szöveg biztosan ez lenne.
A széles látókör legszebb példázata ugyanis ez a mondat, melyet minden kisdiák kívülről fúj - a legnagyobb diákok viszont nem értik, vagy csak nem akarják, hogy világmegértésük gyűjteménye múzeummá bővüljön.
A széles látókör ismérve ugyanis, hogy ha valakik szeretik a pudingot, akik ellenszenvesek, attól még nem kellene, hogy ellenszenvesek legyenek mindazok, akik (véletlenül épp) ilyen ízléssel bírnak. Persze, a példa nemcsak együgyű, hanem roppant  életszerűtlen is, de talán jól bemutatja azt a lényeget, melyet e szállóige takar, és amelynek jóval kiterjedtebb körben kellene szöget ütnie a túl kemény, szeleburdi koponyákba.
A másik, hogy nem minden egyes tapasztalat összeséből, sokaságából következik a humán viszonyban vett általánosítás joga, hiszen ötmillió egy forintos is lehet hamis érme.
Ráhúzni tehát számtalan élethelyzetre, gondolkodási sémára lehet a fönti aforizma-értékű esszenciát, minthogy a cifra külső, a silánynak tartott zenei ízlés, vagy épp tőlünk idegen világnézet még nem feltétlenül jelenti azt, hogy képviselői unszimpatikus "járulékaikkal" száz százalékosan azonosulnak, és felveszik a pózokat.
De ha fel is veszik - akkor mi van? Nem mindegy-e, ki mire ropja, vagy rázza (haját), ki mennyire állítja ki az utcagalérián kebelfestményét; ki hogyan fényképezi magát a tükörben - ha egyébként jószívű?... Nem a további alapvető tulajdonságkincsek, úgy mint megbízhatóság, melegség, kedvesség, és egyéb megmagyarázhatatlan pluszok képzik-e a bizalom felgyúló mosolyának kanócát?
És ami a legfontosabb: miért lett a világon a legnagyobb divatcikk, ami csalóka módon mindenkire ráillik, egyeseknek kényelmetlen, de sokan hosszabb távon kikezdve bőrüket is rendületlenül hordják tovább, és aminek neve az előítélet?
Miért?
És vajon miért nem bogár minden rovar?
Talán, mert az Egész óvó kitinpáncélja csak a  kivételesen sebezhetőket védi...
Önmagától.
S azoktól a cipőtalpaktól, amelyek ijesztő mértékű magabiztosságukban nem taposnak el - csak félig, annál hatalmasabb kíntusát okozva, s mi, a téves ítéletektől ódzkodók világító csillagbogarakként élünk tovább ott, hol minden halál szeretet, de nem minden szeretet halálos is egyben.

A döntésnetovább


Vibráló csillag,
ezerszín illat
halkba hág...
Törtető hold
sorskötve old
- szabadság -

Gyertyákon varjú,
nyikorgó hangú
félszmadár.
Mellette lángok,
életek s álmok.
Kontraszt száll.

Berzenked reggel,
miért is lett sebbel
bevonva.
Akár az alkony,
vöröslik, hallom,
Aloha!

Rég volt már ilyen
koldus-kincstelen
a város.
Gyere csak Természet,
Te nem vagy enyészet - 
halálos...

Ködbársony: álomszép,
titkon túl: nincsen vég,
vagy mégis?
Füstfelleg-épület,
mögötte ég üget,
majd én is.

Lennék, mi sosem,
lehettem, s ott nem
lét légzik. 
De élek, lüktetőn,
pipálok űrfenyőn,
éjfélig?

A kérész frigyem
magammal viszem
Vénuszra.
Csillag lesz szeretőm,
bámulják epedőn:
éjmustra.

Selyemingbe bújt,
meteornyi súlyt
ragyogok.
Hová visztek engem,
hangom merre leljem,
angyalok?!

Mert a csillagcsipogás
vékony vigasz, látomás - 
nem valós.
Leszek hát ember, döntésem
vers lesz valaki könyvében,
csattanós...

2016. január 10., vasárnap

Ha előre tudnám...

Az imént álltam kinn az éjszakában,
- szokásaim közül ez egy -
és egyszer csak megláttam a homályban,
az égen, ahogy lepereg
jelenetek sokasága, és tudtam,
lesz folytatása, a kép nem tisztul,
csak a ködben láthattam később, s úgy van,
úgy volt, ahogy képzeltem, igazul

ébrenlétben, képzetlebbenésben,
csüggő fátylaktól a nyíló rejtélyig,
és felszálltam, s vártam, hogy a Tér lenn
mikor hull darabokra, miként vérzik.
Miért lehetek a Nagy Könyvbe vésett
betűkupac egy pöttöm vonala,
főhős egy lírában, ami regény lett,
mintha egyúttal dráma is volna;

komédiás hahota-visszhangokon át,
s azokat noha végül is mégsem mellőzve - 
tudtam éltem minden mozaikkockáját,
s ki is raktam, mit látni akartam előre.
Lantok, rímek, formák és színek
ecsete suhintott, s bűvölt e fény intése,
átsúgtak a csörgő gondolatkincsek
egy mérhetetlenül mélységes érintésbe.

Felhők talaján talpam érzékeny
bőrét nevettették a légi pihék,
de mord köntösbe is bújt élményem,
szomj kínozta bennem a tudásbibét.
Most itt ülök, dübörgő döbbenettel, s ágyam
bár kék, de közel sem égiesen pótolhatatlan,
pengetni fájdalmas húrokat, belső tájban
könnyebb, mint jövőt pedzegetve élni félig holtan;

de ami a tudásbibéket illetően elragadott,
s nem engedett igéző karjaiból,
az a heves porzó, ami egy csodaszorzó akkor és ott,
hol minden csendülő a másikba szól:
végtelenszép egymásba illeszkedések,
csatlakozás az "így kellett lennie" békeóceánba,
s a túlnyúló, mégis véges spirál-élet
lián mosolyával tekereg rá az örökkévaló fákra.



Egy téleső-áztatta fához

Támolyog a mindennapi monoton,
majd lassan szédülve a mélybe zuhan.
A Szépség tapsviharát jelző lámpák
zöldbe csillanása elunhatatlan;
így nézek ki ablakom fehér
 függönyén s még azon is túlra,
így látlak meg Téged, gyönyörű
zuhatagos szomorúfűzfa.

Talán Te nem tudod, mennyire
szép is vagy - telítkezem Veled.
Talán túl sok szempár pillantotta
már eső múltán igézeted;
de a téli fagycsöpp hada, amin
átsugárzik ezer égszín prizma,
valószínűvé teszi azt, mi csak
a legbelsőbb birodalmak titka.

Ó, téli eső, változhatsz bár át
tisztaságot sziporkázó hóra,
sok ilyen szép fát ajándékozz még,
ne csordulj rögtön a sáros porba;
homálybaglyok huhoghatnak bár a tájon,
márványinjekciót fecskendezve ágba -
óvd a földszín fákat, hisz Te vagy, Te leszel
áhítatom őstüzet kristályló lángja!...

2016. január 8., péntek

Kék szelek /2012/

Kékesfehér, édes-ledér
szelével érkezett a Tél,
fagyott csókjával érintve arcot, 
mögötte dobbanó szellemet. 
Kezében az álomhalott-mákgubó,
s lég felett 
szenderedés kél 
az ezüst táncon.
A mosódó kontraszt-vidék
ma ott
szunnyadni tér,
hol tavaszt többé
nem hoz csőrében
a fénybe fészkelő tél. 
Révedező örök csöndbe
egy szikrányi üdv sem 
röppen bele, csak a sejtelem,
mi örvénylik, hullámzik, s mosódik
el, keringőzve a dermedt léptű
hólepellel.
Tél asszonya, az ég alkonya
jégszemekbe sűrűsödött immár,
amit nem olvaszt fel soha
a fájó, a málló,
a bántó
napsugár...

J. A. Koch: A Schmadribachfall a Berni-felföldön című festménye alapján /2012/

Ezüstös holdfelhők keverednek
Nappárával, sugárkoszorúba vonva
lent a tájat. Arany égbolt vegyül
kékesen gőzölgő füstökkel, s rászáll
fáradt' a hófehér hegy nyugágyára.
Aztán felhővé hevül e pára, titkos varázslatot
szórva gomolygó vízesésre, gyémántot fonva 
égnek sörényébe. Mint villám, hasít a mélybe
friss víz, oltva magasba vágyó fák szomját - 
hol kavargó menny patakként zuhog alantra,
s ámulja őt gyermeke, felhőruhás ember.
Szikkadt farönkök mélyedése ásít szenvedéllyel,
magában hordva felső világok szépségét.
S a patak, mi áramlik, habja csöppen egyre 
kuszább tájakra, hogy csókolhasson Álom ajka,
s fürödhessen éterben a szem még, majd illanjon tova,
akár a suhanó semmi, akár a lég...

Hó, köd és fagy


Könny nem sétált szemeimben,
mikor már tudtam: utoljára láthatlak.
Egy kósza sugár táncolt át azon a napon
még utoljára rajtad:
csak hó volt és köd és fagy.

Panasz nem hagyta el ajkaid végső
csendből fel-felnyíló rozsdás kelyhét, mialatt
láttam, ahogy szenvedésed néma papírokba
gyűröd, s morzsolgatod utószavad -
csak hó volt, és köd és fagy.

Selymes sóhaj nem simította
cserepeket üvöltő számat,
mikor hantod felett lanthangú
bájjal óvó madarak szálltak.
Csak hó volt és köd és fagy.

Emléked fénymása nem bennem
ver barlangtükörképet: örökké s való vagy,
nem érzem, hogy bánnom kéne,
hogy az elmúlás az egyedüli létben ragadt.
Csak hó volt és köd és fagy...


De kékséges otthonod álma felé 
még vissza-visszatérek: Te vagy a mag.
Hiányod keserve most rosszabb, mint
 maga a halál, s a hó, s a köd és a fagy -
őrizd tekintetem, mert a holt nem Te vagy.


2016. január 5., kedd

A gondolatnélküliség teremtő ereje

Ma úgy döntöttem, hogy amikor kimegyek az erkélyre, legalább addig az öt percig, míg szürcsölöm teámat, kávémat, kakaómat, kölyökpezsgőmet, satöbbimet, nem fogok gondolkodni.
Addig az öt percig legalább kikapcsol ez a szüntelen pörgedező gépezet, amit szürkeállományom tekerget, noha meg vagyok róla győződve, hogy néha már leáll egy-egy másodpercre, észre nem vehető időtartományra, mert a sok információ, amit be- és kisajtolok, olyannak tűnik számomra, mint a hirtelen a kézből kieső, szanaszét hulló laphalmaz, vagy a fiók, ami csordultig tele, és nem lehet becsukni, de hasonlíthatnám színültig töltött pohárhoz is - igen, ez a legszebben kifejező metafora erre a jelenségre - ami bugyborékol, habzik, és kicsorog elménk tekervényeinek vékony üvegéről...

"Szép napot!" - mondjuk gyakran, s ez meg is emeli a kedv kallantyúját, de mi is az a szép nap? Mikor tevékenykedünk, gondolkodunk, s hiába vagyunk otthon szabadságon vagy vizsgák szelétől már nem elgyötörten, átmeneti szünidőben, látszólag semmit nem csinálva - akkor szép a napunk?
Vagy ha ide-oda rohangászunk, akár az a rejtélyes, százlábúszerű bogár, mely mint minden fejtorpotrohos, vagy épp gerinces létező, életét félti?
De még az is lehet, hogy életutunk szépségversenyén az a nap nyerhetne csak, ami arra a hajnalra virrad, melyben eldöntjük: ma nem gondolok semmire, csak létezem. Mert bár a gondolatnak teremtő ereje van, de a békés víztükör, mely fejünkben lakozik ilyenkor, még nagyobb dolgot teremt, mint amit valaha kimondhatunk: boldogságot.