Egyetlen szólam

Csobogva locsogtak a csengő esőcseppek.

Majd egyre súlyosabb zuhataggá

eredtek. A legkisebb vízpamacs

gigászi fényében láttam tükröződni 

arcom, s képzeletem szárnyra

kélt. Azt képzeltem, duzzadó

karod édes verejtékén látom

árnyjátékát a mégis fényes 

ajkamnak, s tudtam: ennyivel

tartozom az örök, az őspillanatnak...

Óezüst  lélekértéked,  mi e mellkas

mögött dobogva lop lobogva fényképet

emlékeim ládikájába, létre hív minden 

perccel Téged,

 új s új kincseket

hintve e világra, s szobám falára,

hol a gyötrődő varázsrezdülések

hallgatózó zenéi fülembe súgják

az egyetlen, a nem unható szó

szedersejtekből ponttá redukálódó,

egyetlen szólamát:

Hiányzol.

Ég(ető) kérdés

Emberek sürgő-forgó-forgandó világában épülnek a házak, hangzanak a hangok, látnak a szemek.

Körvonalai élesen elkülönülve köhinttetnek ki szavakat a köznapi szájából.

Az évek járnak-kélnek, akár kedvesek az ajtón, vagy hunyt testek lelkei a párhuzamos világok ablakán ki és be: nem örökkévalók.

Létezik azonban egy rejtelmes birodalom.

Ebben a világban épülnek az érzelmek, látnak a hangok, és láttatnak a képek -  tobzódik a képzelet.

Itt összemosódik lét a lélekkel, lélek a hanggal, hang a képpel, kép a tárggyal.

Ezt a titokzatos világot úgy hívják: Művészet.

Az évek, élmények, munkásságok itt is járnak-kelnek: fonala mégis a legerősebb fonál, mi valaha köttetett: szent szövetség, acélos pókháló, örökkévaló: és mint olyan, maga a pillanat, ahogy az átmenetek örökségének csöndfinom mezsgyéjén lilába hajlik a lüktető élet színe, kékbe az égbolt visszaverődő sugarai: s nem-múló  rezdüléssé a hunyt testek felett érzett fájdalom.

Igen, ez a Művészet.

Nélküle minden szobor, vers, kép, zene, tánc, színház, ipari dísztermék vagy bármely alkotás lélektelen tátongna szakadékokon túl... Mert még a szakadéknál is sivárabb a nem-átszellemített: a Művészet pedig maga a lélek. Minőségjelző inkább, mint főnév, élő, inkább, mint elhunyt, igaz inkább, mint káprázat.

A leghúsosabb való, legvalósabb tündöklés, s mégis: egyre kevéssé hatja át az emberiséget. Az, hogy ki hány verset olvas naponta, magánügy. Hogy milyen jelzővel illethetném a modern építményeket, szintén.

A lényeg nem ezekben rejlik.

Inkább arra kellene válaszolni, ha a Művészet és mindennapok súlyozását akarjuk firtatni: mikor néztél utoljára fel az égre?... 

S a válasz mindent elárul.

Verset írni

Mintha csak lelkemet borzadt savba mártanák:

olyan gyönyörűséges rezdülettel kínoz.

Mintha a szó kastélya lenne olyan tág,

mint a világ, mit lefed, csendje mégis csinos.

Karcsú csendek bársonyán hömpölyög most

bennem a leírt, ki nem mondható.

Savanykás az a barackízű-versrost,

mit cukorködbe fon a lélektó.

Szívem ajtaján kapirgál,

motozva nesztelen, mégis hallom.

Csendem birizgálva kiszáll

belőlem, majd vissza, pírlik arcom.

Én nem tudom, jaj, mi ez az érzés,

de érzem: valamikor tudhatom.

Csorog ez édes keserv leve, és

nagyobb mindennél, s kisebb, mint atom.

Mert nem tudható, fel nem fogható

létlendület íve, mi vezeti sorokat.

Mi írja azt, min hullámzik holt hajó,

valahol mégis tajtékszárnyakat bontogat - 

A költőből kibomló, göndör gondolat. 

Vers a versről

Tömény szépség, gyönyör-esszencia:

energia pár sorba sűrítve.

A Költészetnek áll ebben nyitja,

hogy az unalmat üresítse  -

hogy szabad határok lenge rímjein

új életre kéljen az az út,

mely rigmusokba zárja a kincsein

felzokogó, igaz égi súlyt.

Valós éteriség, egy félelmes varázs -

költészet bűverdejében az ágak,

lelket sosem üríti, de egy látomás

ledermeszti azt, mi mélyekbe szállhat.

Megrekedt iram a fenség igézetében:

melynek delírium hatása által

a Költészet kertje egy olyan ében éden,

ami hintve van sok veszélyszép árnnyal.

Ha sétálsz csapdájába, örökre

maradsz szózat-szárnnyal verdeső foglya.

A Költészetnek legszebb öröme:

Ő a keserv legkedvesebb mosolya.

Szövet s ég

Inkább, mint hogy sandán kicselezzem - 

szövetséget fűztem a halállal.

Így többet nem kell bútól remegnem - 

bár a bánat egy mesés madárdal.

Csupa ellentét, maga ez az élt élet:

részeire bontott csiripelő dallamok.

A halál maga se károgás, így érzek - 

és a halott világokon túl már nem halott.

Hol béke, ott félelem már többé nincsen,

így elfogadom, hogyha jő a vég.

Mikor féreg tisztul a koponyasminken -

igaz, az még legalább hetven év.

Inkább, mint hogy sandán kicselezzem:

szövetkezem ezzel a holtszép Élettel.

Örökkévalóm vizén evezem - 

hol halálom sírromján madár énekel.

Törvény lett

Mióta mindent elvesztettem, lettem gazdag,

amik rég tovatűntek, csak azok maradtak.

Foglya vagyok az elvnek s annak az örök törvénynek:

e szabad világon minden elv s törvény  köddé lett.

Bízz az Újban

Minden éjsötét ébredés után

reggel új álom pirkad,

minden eszmekorszak bezárultán

üde ablakok nyílnak,

mindent követ valami lég, s friss,

mi dohosra parfümöt hint,

minden útra, s utazásra is

lehetőség-kasza suhint.

Nem minden kaszás

gyilkos is egyben,

nem minden varázs

gyülemlik fenn s benn,

nem minden megoldás

hosszan kifontolt;

nem minden hajnaltárs

örökbe kódolt...

Minden éjsötét álmot

új ablak fénye űz el,

nem minden holtrút árok

lobban fénytelen tűzzel;

Minden nap egy percúj emlék - 

nem-kezdete létzsinórra fűzve

olyan illó gyöngy, amely rég

csillagként kúszott bele az űrbe.

Az a csillag Te lehetsz - s vagy,

(s az egybefűzött láncok hada)

ha kiválasztottad magad,

épp ott a legszebb az éjszaka;

És a hajnal is, melyből hangod nyílik,

liliomfellegek kék váza-egén,

bízz az Újban, mert mi biztos, mi mindig

eljő, nem késik soha, az a Remény.

Világba beletanulni

Nekem mindig is nehezebb volt

e világba beletanulni.

Mindig ismerősebb volt a Hold.

Ő sohasem nevetett úgy ki.

Mindig rácsodálkoztam pirkadt

létemre: hát én... én vagyok?

Tényleg élek? És nekem nyíltak

csak dimenzió ablakok.

Mintha tán egy félőrült volnék.

Bár e fénynyers jelzőt félve mondom ki.

De űrlény is lehetek - hol rég-

volt hazámba könnyű belesimulni.

Valahogyan, ó, nekem nehezebb volt mindig

beletanulni a világba.

Inkább szerepem hően viselve, kincsekig

fúrtam egy felleggazdag árnyba.

Csodákat vártam, szájtátón,

ámulgatva a bűvölgő ködbe.

De csak hogy aztán az Álom

taszítson a holdtükröző földre.

Legbelsőbb

Újjászülöm örömöd,

akár csodát a nem várt ajándék.

Hordalak, szívem fölött,

s magamban őrizlek, nem is oly rég.

És a szikár idő szava

holt súllyal röppen előre.

Csak a legbelsőbb hallhatja.

Van, mi sosem hull a földre.

Rémerdő/Horror forest/ Vagrin Éva Melánia képe alapján

Baljós ágak violaszín örvényén

égboltot szürcsölnek a lombok.

Itt nem lesz több ismeretlen ösvényfény,

csak sötét szikrázó korongok.

Valami titkos hangú jelenés

körbefonva ámítja a fákat.

Belerikolt egy gally a csendbe, és

rejtéllyé nemesül minden bánat.

Lila misztérium ősi parazsai

lüktetnek ágbogas rejtelmeken:

hová tűnhetett kucorgva, mi valami 

fényfriss gyógyírt suhint, ó, a sebben?

Ki-be jár, jár-kel a benned

rejlő örök alkonyat.

De tudd, többé nem remeghet

hangod égszirmok alatt.

Mert a fellegek, amelyek most körbe

rendeződve utat nyitnak valami más felé,

hallják minden szavad, félelmed, s rögbe

taszajtanak, mielőtt lelkeddel válnál eggyé...

Az Egyre verse

A madarak egyre alacsonyabbra szállnak.

Fényévek végpontja egyre inkább össze-összeér. 

Egyre szebben gomolygó füstpacsmag a bánat.

A kíntövisekbe öltözött egyre jobbat remél.

Távok tava egyre nagyobb apály.

Holdak hűs hava egyre súlyosabban hull.

Az élet egyre gyönyörűbb halál.

Halok egyre szemeidbe, szendén-vadul.

Egyre közeledik a vég tiktakja.

Egyre jobban végem van minden pillanattal.

Egyre varázsosabb ívű hidakra

repül a világokat egyrefűző angyal.

Egyre forgóbb tengelye

világfürt egyre iramának,

egyre gyógyul sebhelye

az egyre vájdosóbb árnynak.

Egyre jobban fáj az a halk árny,

minek mása egyre hunyt.

Egyre valószínűbb a Talán - 

mi ketten egyre gondolunk.

Álomőrző

Álmodba kúszva bele

őrzöm belsőbe áramló képeid.

Keservgyilkos kést fenve

csended élét dobbanásaim lepik.

Tompítva bánatod, szelíden

szökök bele szórt elmédbe,

ez éjnek nem lehet, és nincsen

ennél gyönyörűbb emléke.

Ahogy az álmod alagútján

átsugárzik képzeletem,

méreg ködének salakútján

tisztulsz, én ezt érezhetem.

Álomlagúnádba csobbanva

halk fénnyel csörgedezem,

legszebb képed akkor lobban, ha

mosolyvized evezem.

Lelkemből mosolyodó valód

tükröződik, ringva sejlőn.

A melegséggel kimondhatót

bontom ki, Téged ölelőn.

Ez már nem holmi üres káprázat,

illó csodák légvárló katyvasza.

Ez egy olyan mélyfehér márványlap,

melyre szeretetet ír a tinta.

Egy titkos örvény lassan

szippantja tornádó ölébe

azt, ami álomhabban

veszett lelked szikraködébe.

Kinyílik pilláid alatt rejlő árnyon

sugárfogadó éjszemem.

Egybekulcsolódik most Te és az álmom - 

köszönöm, hogy érezhetem...

Meggyógyulsz

Megrendülten állok színed előtt.

Bár látni Téged még sohasem láttalak.

De érzem, sugárzásod oly mély, sőt,

mélyebb, mint milyen mély lehet egy árnyalak.

Kicsomagollak félszek titka-szőtt bánatruhádból.

Mibe az elszorult lég vetett ágyat.

Levegőtlenséged sírján ölelő karom táncol - 

az Élet meggyógyult, Isten még várhat.

Végsőkig

Érzésem kékje magasba repít.

Fellegen ücsörgök, arcod mása

engem olyan békültté szelídít,

amely minden háború halála.

A test, a lélek, s az üdv harcának

fejfáját fénymély szemeid őrzik.

Bármily vájók is a beteg árnyak,

kitartok melletted a végsőkig.

Már nincs Rád

Égigéző álomtornyod éjszép fényig ér.

Sűrű érzésként kél a Te, ami vagy.

Birizgálja bánatom haját az érzés-szél.

Ne féltsd varázsod könnyétől arcomat.

Lehetnék egyszerű érzések cukrába vont,

édes, de felszín-burkolta lélegző létező.

De nem, mert mi csoda Te vagy, kavargón osont

rezgéseim falába, Tőled simul égredő.

Nem is tudom, ezentúl mondhatnék-e bármit.

Inkább fejfogva lezárom túlírt tintád.

Körbenézek, s égre sújtva örökké válik

ősemléked új csillaga, szó már nincs Rád.

Kozmosz-Te

A kozmosz térképe testet öltött:

arcod vonásait simította e világra.

Egy színtiszta szellemlény öltözött

hús-vér álmok légi keze által szőtt ruhába.

Terek és idők síkjain túlnyúló

lelkiséged étermély suhanása.

S ahol egybeér ellentétbe fúló

jelenség, vagy jelenés fehér árnya.

Mit tükröz vissza álomsúlyos tekinteted,

az lesújtó erővel hat az égiek tudatára.

Éjgyönyörű belsőd varázsa bennem remeg.

Nem hallgatok többet a tudat fénymorzsoló szavára...

Mert ahol a kozmosz határai arcvonásaid

szőtték bele ebbe a kozmoszturmixba,

ott istengyümölcsöt préselve igézőn patakzik

titkos létezések halottnak hitt nyitja.

Pár sor a reményhez

Itt minden, minden tűnőben van.

Évre éj, éjre nap hull.

Csak Te maradtál halhatatlan,

csak Te szárnyalsz igazul.

Megigazulva szállsz erre

a kétes hírű világra,

és beletakar a csendbe

himnuszok éltető fátyla.

Remény, én Tőled lettem boldog, 

Te, tetten túli pótcselekvés,

mikor mitévő vagyok, suttog

zenéd, majd árva erekbe vés.

Kérlek én, még sokáig hasd át

lila lelkem légi leplét!

S akkor lobbantom ajándékát,

annak, mi világhegben ég...

Optimizmus

Muszájba omló vakolatok

fehérjén a remény ragyog,

a kell-ek nélkül Szárnyaló

valahol sötét árny a hó:

tudja mélyen, de mégsem

szegi kedélyét és nem

csüggedezik tőle tekintete,

mert árnyait rég elintegette...

Érzékek újjá

Becsukom a szemem, ne lássam

világon átfutkosó szörnyek hadát.

Befogom, fülem, halljam-e? Ne -

azt a szédítő csöndbe szőtt éjszakát.

Elnémulok, ne törjem meg 

e széppé változó csendességet.

Nem eszem, hogy ne ízleljem

azt a szót, ami nyelvemre égett.

Orrom résén kilégzett végtelennek

is határt szabok, tán ez már a vég.

Elzárom az érzékbe font szelepet,

hogy ne érezzek halál-érintést.

De ezt az ezerátkú kis dobogót

elhallgattatni  én nem tudom soha.

Mert bár a  fényhűvös agy kikapcsolhat,

de a szív magát csak dobogja.

Valami érthetetlen, magának való,

félnótás, félszeg, különös kis muzsikát.

Valahol viszont, sandán, a dalokon túl

 belém csörgedezi a Te-érzés titkát.

Örökmadár

A pillanat már halott szó.

Tetemét lepi az Örökmadár.

Tolla Te vagy, túlnyúlsz időn,

lágy szárnyad erősebb  a csontoknál...

Csak egy percre

Egy percre megállt a hullámverés,

és ködbe tajtékzott a sejtelem:

merre szállhatott el a vak sirály,

szemeid tükröző tengereken...

Árva kérdés

Megszerettél, s mégsem.

Mondd, ezt ki értheti meg?

Megfogant az Érzés.

Csak szülei nincsenek...

A búcsú suhogása

Árnyak omlanak búcsú házfalára,

vájón hömpölyög a szó suhogása,

lelkemből e súlyos zene kihallik,

őrizve percek utolsó titkait.

Nem is e világi, amit  én most érzek,

valahogy őskezdetbe fúl ez az élet.

Egy érzésbe tömörül milliárd fuvallat,

egy határolt pillanat mégis árva marad.

Egy pillanat kezét nem fogja senki,

ha suhog a búcsú, lesz mit feledni.

De ha dübörög ez az érdes mélabú,

érzésed taván felsír az emlékhattyú.

Valahol most is elmúlik valami,

már nem tudok olyat mondani, aki

ezt jobban tudhatná, mint a saját könnycseppem,

féltett légzésedre rádobog tekintetem.

Légvárekék

Mit ragyoghatna most a Hold smaragd vízre

fonódó tükre, megteszi azt helyette a szó.

És mi minden szállhatna most a semmire!

De nem, nem teszi, az már túl sok létet hordozó.

Igen, túl sok a lét a csendben, amit teremt

hallgatások elnémult tófelszíne.

De nincs, nem is lehet több oly nyíló bicska csend,

mit megtörhet fals hangok ígérete.

Túl sok érzés hömpölyög most egyetlen

kis hullámzó cseppben, de ne bánd soha.

Nézd! A szótlanságba hajló szemedben

is tükröt ver az a túllakott szoba...

Miként az ereidben csörgedező merszek

lehajtott kedéllyel tűnnek végre a múltba,

úgy a légvárekétől patakzó dús sebek

beborítják a gyáva mezőt, égre sújtva.

Mennyi vér, és mennyi kéj! És virágzó

szavaknak salakba hervadása!

De nem lehet annál szebben kiszálló,

mint vizek s felszínek elhagyása.

Jó kérdés

Tudom, csillag, hogy titkon vándorolsz,

engem, Csalfa, úgysem vezetsz félre.

Tudom, végzet, hogyha majd átkarolsz,

én aztán már nem jutok a fénybe.

Minek sírjak, ha lelkemben tündököl

valami igéző elmúlás?

Nekem tudnom kell azt, mennyire gyötör

halálra egy újszerű varázs.

Hogy aztán porszem legyek én -

gubbasztó szelete az égnek?

Csillagvilágok titkos rejtekén

gyúlva múló kecsegtetések.

Nem tudom

Én tudtam mindig, hova is kell néznem.

Lefelé nem szabadott, mert alázat

és búbánat ködét kongatja régen,

s nem emeli hőjét a büszke láznak.

Felfelé sem volt ildomos

tekintenem: ó, csak álmokat ne!

Túl csalókák, és túl gyilkos

a bennük rejlő áttetsző ige.

De tudtam: előre mindig nézhetek,

hol édes akadályba ütközött íriszem,

az volt a te szemed, és képzelheted,

mennyi darabra tört álmokba vetett hitem...

Egyetlen, mit tudok csak: már nem tudhatok semmit.

Csak, hogy szemeidben otthonra lobbanok.

S ahol otthon, oda vissza-visszatérek, ennyit

tudok, érzek, sejtek - ha kell, veled  halok.

Falakon túl

A derű furcsa faltörés.

Nevető szilánkokat szór.

De nem minden ajakzöngés,

mi boldog, fakad igazból.

A fal egyik oldalán

vígkedélyek záporozó hada.

Míg a fal másik arcán

szilánkot vérző, belső éjszaka.

Kilépek falak börtönéből.

Még utoljára visszanézek.

De csak hogy végül lássam a föl

halkan zokogó valós éned.

Élefogytiglan keresünk

Egymásba csörgedező ellentétek,

most ne beszélj, most ölelj, ó, csak nézd meg,

mivé lett az az élet, amely kettéhasadt!

Világnak becézett, mégis örök vak maradt.

Most érezzük a lét finom idomait,

egymásban, egymásból, és az a balga hit,

hogy kizárja egyik a másikat,

romantika gyilkosa, megríkat.

Valamikor még együtt kerengtük

be roppant pályák hős honát, együtt,

világtalanok mégis csak most lettünk,

mennybe markolva egy szempárt keresünk...

Különös ölelés

Univerzumkórókra

öntözi bánatát

ez az élhetetlen isten.

Ősegy, Természet vagy Nap?

Ez az élő mindegy:

neve, én tudom, úgysincsen.

Nem is lehet: soha nem is volt.

Valahol szikkadt termések

könnyei csillannak fel az éjből.

S ott, valami égi mélységben,

felvillan az ódon tudat:

ismerlek valahonnan már régről.

Tegezhetetlen fájdalmam

kimért részegségével

ölellek szoros érzéssel át.

Majd csöndezrek víg lepkéi

csak lepik, csak lepik el

ezt a halhatatlan éjszakát.

Földi ének

Alakodtól, amikor ősbokrok rökönyödnek,

fények mélysége sejlik értéked sebén.

Sziluetted árnyzuhatagba fonja az öreg,

nyűtt éjek magaslatából bomló erény.

Fürtgömbölyű tested szellem milliárdját takarja,

belőled nyílva hullong minden halandó szirom.

Ami álmok nyurga ködbuborékába fonnyadva,

tüskét lehel az önvalósító-horizonton.

Eged  puhán suhogva szövi

emberek szeretetbe korgó vágyait,

édes Föld - mi Földünk öntözi

elszáradt univerzumok világait.

Akárhol

Harmatfehér áhítattal világolva pislákol

 az éjben cseresznyefa csecsemő-virága.

Akár csillagbogyók az ég ágain, a világból

nem menekülve, de végtére is kiszállva

 repdeső vágyak, érzetek, sejtések:

száll szerte, mint hó: táncoló virágpor.

S ekkor tudom csak meg, hogy e lomb-élet

kikelt rügye ott dobog akárhol.

Minden(ki) érték(es)

Az érték a föld mélye.

Csak valaki lyukat fúr.

Hogy a felszínt elérje,

és így irgalmatlanul

szédítő magaslatokba  röppenve

kifejezze, mi ő: érték.

Valaki pedig rest, hogy átölelje

fel-felpatakzó önmélyét.

Valaki mételyutat választ.

Nem fúr rést e szép földbe.

Csorbult mélyeken fekvő bánat,

vagy düh lesz örök könnye.

Valaki fúr, és valaki lusta,

van, aki keserű, s van, ki mézédes.

De a pokol fényoldalára jutva

valahol, titkon mindenki értékes.