Olyan nehéz kimondani azt, ami minden befejezett mondat mögül észrevétlen sétál kifelé, a kimondottak szilajnak tűnő függönyén túlra. Bent már folyik a mismásoló beöltözés és színjáték: csak ő merte megmutatni csupasz érzéseit. Ezután meglehet, suhog azzal a bizonyos vonzó halksággal az a függöny, de nem tudnánk megfogalmazni, milyen széljárás, talány, lélegzet az, ami mozgásra készteti. És miért is érzünk megmagyarázatlan éhséget nyakunk felett.
A hiányérzet sóhaja ez: lélegzik, sőt, egyre élesebb szusszhangokat bocsát ki magából: ám miközben mi egykedvű-hetykén legyintünk rá, lassan a legyintések a megszokottság terelő mozdulatává aljasulnak, és lassan teljesen feledésbe vesznek. Hogy mik? Az őszinteség szívéből szájra buzgó mondatok. Sokszor a faragatlanság fogalmának ócska ketrecében találják magukat az Őszinteség szavai, de mivel lényegük a szabadság ( és a bátorság), hamar kikerülnek onnan. A bántó, otromba szavak egyébként is olyanok, mint a dohányfüst: könnyűek, elszállnak hamar, de hatásuk hosszú távon is mérgező, és mélyre ható. És az is igaz, visszapofozni nem ugyanaz, mint támadni puszta kedvtelésből.
Következzen hát pár monológ az Őszinteség égisze alatt - vagy azalatt amit annak neveznek. Mert sokszor, a jó-rossz és ok-okozat kavalkádjában nem tudatlanságból veszünk el; és ki tagadhatná, hogy vannak olyan nem feltétlen nem-maró szavak, melyek akár épülésünket szolgálják? Elgondolkodtatnak, a szempontváltás segédkezét nyújtják, és szélesebb horizontot engednek láttatni. Vannak köztük szándékosan művész-szépiák - a szép is lehet őszinte és örök! - vagy épp idő által sem elfakult (mikor a sebek csak nagy nehezen gyógyulnak be) és ízig-vérig színesek, több szemmel ajándékozók, lehetőségkapu-tárogatók, melyek a másikat kiemelik a sárból. (Ezáltal bennünket is) Mind-mind valamelyik színút elágazása. Hogy melyik árnyalat az eredetibb? Mindenki maga dönti el, hogy el akarja-e egyáltalán dönteni.
*
Igen, ma úgy döntöttem, a szemedbe nézek és elmondom, mit gondolok rólad. Jóllehet, fájdalmas lesz, de hátha okulunk belőle mindketten. Nos, szerintem egy kőbunkó vagy. Persze, csak álarcod szerint, hiszen hiszem, mindenki lényege szerint maga a pőre hamvasság, így szerencsésebb lenne úgy fogalmazni: voltál, azokban a helyzetekben, de semmiképp sem lényegében vagy az. De mivel általánosságban úgy viselkedsz, hát én sem fogom a különösre, az egyedire helyezni a hangsúlyt. Ha mindig a lényeget próbálnánk megfejteni, már rég elvesztünk volna az elméleti erdőben, ami az elemezgetés sűrűjének és a túlszintetizáló látásmód simultságának furcsa kettősét párosítja...
Mindenkit szeretni nem lehet - én sem érzem ezt veled kapcsolatban. Elvileg a válni valakivé fontosabb, mint lényegében lenni valakinek. De mindegy is, ki mit gondol: legyen építő számodra, ahogy én vélekedem rólad! Nem dédelgetek haragszörnyikét karjaim közt - mert a végén úgyis ő venné át az irányítást, és még a végén karjaim is szétharapná... Éppen ezért nem gyűlöllek, bosszút sem tervezek azért, amiért napjában vagy ötvenszer aláztál meg - magamnak ártanék, mintahogy azzal is, ha neked rosszat kívánnék. Voltak időszakok, amikor meg akartalak bántani, de szerencsére kinőttem az éretlen szándékok kicsinyes gúnyáját.
Megmosolyogni való talán pár mondat, hogy ezt így kimondom, de így korrekt szerintem. Bár a múlt folyóvize már nem az a víz többé, de az üledékek még mindig bennem munkálkodnak, hiszen rengetegszer megbántottál. Talán feldolgozom, talán együttélek vele, amit okoztál, de szívem szerint kihánynám, és lehúznám a vécén - mindörökre, arcod emlékével együtt. Ez nem beolvasás: őszinteség. Tudd, hogy ennyi év távlatából, ha még mindig remegve gondolok arra az időszakra, az jelenthet valamit. Ez elgondolkodtathatna afelől legalábbis, milyen mélységes sebeket szúrtál annak idején belém. Persze, pajkos szófüstjeid elszálltak hamar, akár a cigarettakojt, mert nem reagáltam akkor, dermedt arckifejezésem azonban nem dermedt lelkiállapotot takart. Fortyogtam legbelül, de ennek halvány jelét sem láthattad, mert akkor talán nem ötven, hanem tripla annyi nyílzápor lett volna mindennapi kenyerem. Mit áhítatos ajakkal vártam, mint sérült kis fióka, ki nem bízik többé, ha egyszer már hallott puskaropogást... s minek köszönhetően el sem hittem évekig, hogy egyáltalán szerethető vagyok... Ezért hát köszönöm! Köszönöm, hogy tanítottál! Ha a közeledben kibírtam, már semmi sem tántoríthat el, hogy sokkal erősebb legyek, mint aminek te próbáltál felettem tűnni. Jelentem - nem jött össze. Elengedlek, mert nem vagy szorongatásra méltó. Nem változtam sokat - eléggé más lettem: lényegében viszonylagos. De Te, ahogy elnézem, igencsak megváltoztál... Eddig csillogott a szemed, ha bánthattál, most már tekinteted sincs. De nyugodj meg - nagyon jól áll ez is!
*
Őszintén szólva, ez az óra nagyon unalmas. És nem is érdekel, mit kérdezett. Megyek és írok valami egetrengető költeményt vagy valami regénykezdeményt. Vagy festek, vagy éppen valami másban valósulok meg. Batyum felöltöm, a benne lapuló pogácsát pedig nem az iskola gyúrja úgysem. Túlértékelt lett a Papír, pedig az igazi elhivatottság lelkes dobogása az, ami a valódi fokozat betűit rója rá.
*
Persze, hogy érdekel, mi a gondod, de még perszébb az a nyilvánvalóság: lépj már valamerre! Rossz nézni, ahogy tönkreteszed magad. De tudod mit? Az igazi művészet nem a "van"-ba való tespedés, hanem a "lehet" varázsereje. Ha unalmas valami - bűvös teremtő erőd által varázsold át! Csak ne törődj bele, hogy így van - mert akkor tényleg így lesz. Végérvényesen vagy sem, azt senki nem tudhatja, de ma van az a nap, amikor vagy. Tegnap voltál, holnap leszel - s ha már csak a mai napon vagy igazán - a Vagy-vagyot valósítsd meg a "minden mindegy" lesújtó örvényével szemben! Ne a túltervezés trutymójában dagonyázz, hanem az örök elmozdulás táncát élvezd! Ha egyedül, akkor egyedül... csak ezután, ha megelégedtél saját sugaraiddal, kopogtathat a Másik...Onnan ismered meg, hogy már azelőtt átsüt ajtód apró résein keresztül, hogy egyáltalán eszmélhetnél. Mire felfogod, már együtt ragyogtok, na nem az égbolton, az még odébb van, hanem egymásban. Ha viszont csak a méltatlanság mocsarába ugrasz fejest - hát koppanj jó nagyot! A legnagyobb érzéstragédiák vezetnek a legszebb felemelkedéshez.
Szóval, mi is a panasz tárgya?
*
Csak belenézek szemeidbe és elvész minden fakóság, mit a hétköznapokról valaha is feltételeztem... Meztelenítem érzéseim, nem játszmázok, és vállalom sebezhetőségem. Nehéz kimondani, hogy "szeretlek", de minden rétegben van valami új, főleg, ha mi lehelünk belé színt. Már ki is mondtam. És nincs többé hiányérzetem. Mert végre - Általunk - megismertem azt, ami a Teljes ágbogas fogalmát elsimítja.
*
Mind-mind valamelyik színút elágazása. Hogy melyik árnyalat az eredetibb? Mindenki maga dönti el, hogy van-e szebb döntés, mint saját magunkat újraalkotni úgy, hogy közben teljesen őszinték maradjunk.
