A Képzavar monológja

Én, a Képzavar
versekből lépek elébetek,
hopp, régies nyelvezet, réveteg
rímképletek kezét fogná
a képiesség nyelvén írt tartalmiság –
ha az hagyná magát... A költő ott se volt.
Ma sem köhögött fel vizet
az összpontosításvirág.

Fekvőhelyen álmodozik alvásról
az álmatlan forgolódásban ébredő
ágynyugalom vágya.
Mivé lenne nélkülem
a jelentés szálainak kibogozhatósága?
Görcsömtől csak az csömörlik,
kinek panelsteril fantáziája.

Málladozik a mi-értelem – hát ennek mi értelme?
Szikkadt szemmel persze, könnyű rajtam megrökönyödni.
De micsoda horizontról marad le a szöveghentes!
Rugaszkodj, ne ragaszkodj! – lenne mottóm,
ha reflektorszomjam létezne.
Vízforrásomra nem hörög holmi dölyfös kölni.

Mikor kitisztul a láthatár, halványodni kezdek.
Állomás lehetek versírónak, mégpedig kincset érő piszkozat.
Azért, ha egyszer-egyszer előbukkannék, 
ne fogd a fejed – nem fog leesni.
Tiszt-alapod gondold újra.
Hadd tapadjon homlokodra
az összképet trancsírozó
kismoszat.

Új a Hold alatt

Bárhová lépek, újat légzek.
Íme, bontja is szárnyát az éjfél.
Nem hajlok, de nem is hajlítok.
A legbelsőbb részem többé nem fél.

Holdalatti séták ihlető ritmusát
a veszély esélyének kaparászó hangja
gáncsolja. Ó, mondd, meddig szennyezhet csendet
még létszomjas böfögények könny-ittas agya?

Emberi ragadozó születése
csak a hamvas éjszakában történhetett.
Vérhabokból bukkant elő, azóta
metszőfogzik a levegő, a képzelet.

"Légy óvatosabb legközelebb! – mondják sokan –kellett
neked kései órán szabadba kilépned!"
Míg a szabadság antitézisei szabadlábon 
szaglanak. Vígak. Ez realitás, kivénhedt.

Hová csökkenhet még az, aki
szenvedtetésből komponálja örömét?
Talán így született. Vagy mégsem.
...Döntése volt: sorsa lett a szörnyetegség.

A cseppkövektől roskadozó, finomfekete ég
tudom, egy napon újra csak ránk tekinthet le.
Belső természetünk épített örökségét viszont 
sosem pusztíthatta egy szimpla szörnyeteg se.

...Milyen csillagtalan, színtiszta most az éj!
Egyre lassabban lüktet egy holdalatti új gondolat...
Erősebb a feketeség a mocsoknál.
Fellegmaszlagát fújom vissza arcába a gonosznak.

TÁRSAS ÁRNYJÁTÉKOK I – IV.

I. Magányos felek

Kutatópart. Egyedülléter.
Öregségbolton a kíváncsillagg.
Mit kezdesz a Fény szemüvegével,
ha az utolsó mosoly is itt hagy?
*
Szorgostoba. Nyájtatos klónos eső.
Imágólyák a lopóznás ellenfélszekben.
Ki mást gondolt, sorsa egykor szemfedő,
ma másként él, de még virul a félelem.
*
Rosszindulatolgatás. Hátmögötthösség.
Hibaráti nyíltanulság. Szemtől-szembeszéd.
A meglapulás mérhetetlen göröngyét
elsimíthatja majd egy újesély-betegség?


II. Gáncsolva

Cseppfakasztófa. Virág-fakadály.
Gyökéreget a bús pokoldus. Lombvágyrejtő.
Tőrött szívcserepek. Szóhajtó fáj.
Felhősiesség, talajándék. Lebeg-tető.
-
Sikerig eljutálat. Lő: ítélett.
Mini-ő-sítés. Énvagyoksági viszony.
Lehúzó brahiénák. Nevetkések.
Kételjes önmagvában a rátartitkon.
-
Lap-pangó írigység. Betűfok és a betűhegy.
Kritikuteszt. Vizsgál, kapizsgál. Vagy nyegleszúr.
Döfögnek a sértések. Gumisznoba. Megszüreg.
Göcsörtető pegazusok ügetnek ezen túl.


III. Érvényesülés

Kongnitív harmónia.
Egysíkú lőn'hittség.
Meg sem kell szólalnia -
Mindenkor őt higgyék.
×
Vastag bőrizetbe vétel. 
Tömegészséges határok.
Dobozon túli mit képzel?
Nem harsog, nahát, nem tátog?
×
Feltűnékeny kegyéniség
tükröstelli a külalakját.
Figyelem: adatik ismét,
kirebegteti csodálatát.
×
Kullogó, néma nulláknak
Nagy számok sem értik szavát.
Szegénységben gazdag vágyak,
Régen posztmodermedt világ.


IV. Adatlét

Kigagyiság. Fatális bégetés.
Az úr nem más, mint főszolga.
Annak, aki mindig a fénybe néz,
Elmosódott körvonala.
-
Jövedelmező tartalom. Bérvelés.
Sok sikernek elég sok az alja.
A gondolat pont előtt csak díszelgés - 
A középszer kerül kirakatba.
-
Önisveret. Vagy ideglosszaroppanás.
Saját állítás végül saját kéz által reped.
Nincs empíria, sem racionalitás,
Ahol az eseti általánossá sebezhet.
-
Komoly vadhajtáska. Lesajnározás.
Falkalom szüli a tolvajt.
Elfogadó parancs lett a sárdobás.
Nem kérdés, a válasz hol tart.
-
A jéghegy furcsa. Végeredmennyeiség. 
Ebben a ritkás levegőben minden elképzelhető.
Képszeletek között az egész is elvész,
Hátborzongatóan könnyed, oxigénytelen erdő.
-
Agancslista. Kipipált utak, körök.
Ahogy kint, úgy a lopott is csak csent.
Minden egyén személyén túl kezdődött.
Az 'ismét' termel, az 'újra' teremt.
-
Képzőpont. Beolvadóság.
Rend a telke mindennek.   
Választott valótávolság.
Ellentétek rímelnek.

A Bátorsághoz

Üdv, Bátorság!

Te, győzelemszobor fejét veszteségtalapzat

tükrében megpillantó,

a rendíthetetlen,

viszonyítatlan pont élménye;

Oktondi csaták vérfellegét elfújó

őstiszta levegővétel,

lelkiismeret dübörgő zenedarabja,

mely némákat némának nem hagyja.

Üdv neked!

Láttadon magát zárja el

a Szenny csapja,

robosztus lábak meglehet, 

még kalimpálnak,

rögeszmék rabjai végül úgyis

önmagukkal perlekednek –

saját visszhangjaikat ordítanák túl,

tudatállapotuk kivetül a térbe, 

míg meg nem jelensz, 

addig a pontig mernek pusztítgatni.

Ott teremsz, ahol a norma

értelmet bont,

ahol emberek a félelem illatát követik egyre

szárazabb szemmel, 

ahol az igazságtalanság már nem fáj, 

ahol arcvonás tagadók laknak,

ahol a karaktert a közhelyesség karikatúrája adja,

ahol az eredendő gonoszságban hisznek,

bekopogtatsz, hogy megmutasd, 

hogyan születik a józan jóság,

merev tévelygők fejében is.

Veremteremtők körein túl kezdődsz,

Sérelemszínt valami egészen újszerű 

vörössé nemesítve, 

Te, Bátorság, Szabadságnak nővére!

Némelyek köpenyedben tetszelegnek,

lényeged kicsavarva.

Láthatóan nem megy nekik.

Perisztaltikus koronamozgással

próbálnak utánozni téged,

elismerési vágy füstjébe vonva színpadot, 

szájtáti közönséget.

Legbelsőbb hang vagy, 

ki félreért téged, 

annak siker-hallókészülékében 

a tapsvihar zúgás

hallhatatlan, torz alapzörej.

A legyőzhetetlennek hitt emberek

alatt a talaj végre-valahára

megrendül, 

gőgösség a szemekből

döbbenetbe gurgulázik,

látják már ők is kívülről,

tárgyi valójában:

Micsoda ereje van 

az érdeklombok felé futó szélnek, 

dohos dogmafalakon túlnyúló 

eredeti hangnak, csörömpölést követő

nyers csendességnek.

Véreskezűekhez tapad lelkiismeret

csiholó köved és szikrád,

Ennél nagyobb elégtétel nincs. 

Van igazság.

Megfontolt lávaként csak a gazra hevét célzó, 

hajnalforró áramlás vagy Te,

régit visszabontó, újat útnak indító,

Te új eső, új virágok esője,

Félelem árnyékára csillagokat szelídítő, 

Bomló eszmék menetelésének

földjéből kinövő rózsatüske vagy.

Hétköznapi kegyetlenségek háttérzaját

hirtelen elnémító, 

Elmeszesedett normák erébe 

kúszó fokhagyma-spiritusz,

vagy Te az,

önszeretet és önelégültség

érdemeit helyesen elosztó,

tettet a tetteshez, szó súlyát

a hangadóhoz visszajuttató;

Te, szadizmus-szomorító, 

élveteg dögvigyor hervasztó erő,

szájív-simító,

elemi rossz-megkérdőjelező,

legelvakultabbaknak az új látás könnyét adó,

Bátorság!

Ha nincs már mit veszíteni,

akkor szólnak a legszebben Hozzád,

azok, akik:

Erősebbek a fájdalomnál,

Erősebbek a körülményeknél,

Erősebbek a tragikomikus közhangulatban

tanyázó

tehetetlen nevetésnél.

Erősebb arcuk az ökölnél,

Erősebbek minden zsarnoki rendszernél,

roppanthatatlannak hitt 

meggyőződéseknél.

Erősebbek a rémálmoknál,

Erősebbek az erőszaknál,

és minden természetből fakadó bűnt 

dédelgető téveszménél.

Ott teremsz rögtön, ahol formabontó

kiállás kerekedik.

Vérerekbe simulva lendületet pumpálsz.

A hőstettre szomjazóknak kell köpeny –

Te csupaszító erővel bírsz.

Az új hang remeg? ...Inkább Te dübörögsz benne,

mint örökszabad esszencia,

Bátorság!

2025. október

sorok a szabad akaratból önárusítóhoz

mintha romlott elmék rémálmodó
hullámain ringatnád magad
milyen gördülékeny lett hirtelen minden
pár perces értékek forgatagában
ígyis-úgyis porszemek mind a nagy szavak
ha el is hasalsz, hát a sebedre is lesz kereslet
miért is szenvednéd el ingyenesen azt
amely képet egy maradandó képzet tükrözött rád

a szabadság mint minden fogalom
hajlítható, modern égisz alatt
gyors elvek korában
nem kell, hogy elhitt sorsod kivárd

van választás! – kápráztató ige

könnyelműség, fiatalság
fulladáshoz vezető csillogó tévutak
sodor a siker délibábja 
egyre beljebb
mindig csak egy kicsit
észre sem veszed
energiád egyre apad

sosem késő örvényre eszmélni

Hová lett tekinteted,
hol hagytad magad?

és ebben
a lidérces rózsaszínségben
ölelgeted magad
címkék tengerét hátrahagytad
lepergeted fogalmak 
negatív előjelét
de jóvá azok nem lesznek
még ha te jó is vagy
újraszínezni lehet bár
a mocsok az marad

úgy tűnik, valódi tengerre érkeztél
kisugárzás, hiány
lehet itt mind bőség alapja
míg ebben a rémálomban ringatózol
odakint dúskálsz odabent 
lassan meghasadva
tessék, ez vagy

Tényleg te vagy?

sebezni vágyó fiak szemében élsz
háttérzajod duruzsolásuk
sebezhetőséged csipkézett pajzsán 
minden egyes fullánk átjut

fenevad fiak szemében élsz
vérszomjtól kopogó szemük
függőleges pupilláin ül
kicsavart, domborító, tekergő
pózaid sora
irritálja őket az, ami vonzza
ölelésük öklelés
és mivel hangulat vagy nekik
nem leszel jó soha

ők, akik
időtlen-idők óta
létrehívják, dédelgetik
a szolgaságot
szolgákon taposva
ők, akik
papolnak a meghajlókról 
éppen rajtuk állva
prédikáló predátorok
már-már mulatságos agyak

ők, akik
keretüket sosem
vizsgálják felül
hitvallásuk sosem haladják meg
és te az ő keretükbe lépsz
hiába színeznéd át
a keret az marad

kamrájuk zárt és visszhangzó
nincs menekvés
súlyosnak ható szavuk
formagyártott indulatok
zenéje csak
komolyságuk csupán maszk
végül mindig a kínzási vágy győz
alig várják, hogy ledobolják azt
rajtad
hogy utána eldobhassanak

mindig nevetnek ezek
a szenvedésből táplálkozó emberek
velőtrázóan egyszerű képzeteiket
a te léted értékére vetítik

ők olyan emberek
akik undorodva örülnek
megsemmisítés tudatától
pezseg vérük
és ha már nincs mit kivetíteni
bűzölgő termésüket
tudós arccal
a nagybetűs Természet
képmására
természetükre
kenik

mondogatják ezredévek óta
a trófea-lét a te igényed is
lám, van olyan is, aki önként az lesz
ugye, hogy nem csak ők akarják
az "Ugye?"- kérdésétől zengnek
házfalak és utcák
saját szemükben ők okosak
de aki bólogat nekik
annál szemükben nincs butább
önmegváltásuk aktusában 
a szépet magukhoz rontják
viszolyogva önmaguktól
újra s újra feléled a rongyolási vágy

és te
az ő szemükkel látod magad
kifelé nézel, hasonulsz
hozzájuk romlasz
közben veszélyérzeted tompul

elméjük kivetülésében hiába
lennél hús-vér szereplő
mert fizettek, megtehetik
a legrosszabbakat
és miért ne tennék
ha egyszer ebben komfortosak
ez szőtte vágyuk is
ezektől duzzadoznak

az öröknek mondott keresletre rábólintva
csak azért is harciassággal beletörődve
egy születésétől rothadó eszmébe
te részt veszel 
ebben a rémálom-komédiában

Hová lett eleven tekinteted, első kíváncsiságod tárgya?
Amikor még az a tükör előtt álló jövőszövögető 
önmaga mását látta?

világi vératyák 
átok-ámeneket szóró sorai
eredendő bűnt követtek el
az emberiesség ellen
sosem kapnak feloldozást
de a kiegyenlítő bosszú 
sem fenyegeti őket
saját mocsarukban 
szépen-lassan 
süllyednek tovább
tovább
blopp-blopp
bugyborékolnak
tovább 
egyre lejjebb
előre
vissza
fogalmaznak, eltörölnek
újraírnak
sosem lapoznak
paradigmaírás közben
tovább
tik-tak
játék és játszma
tik-tak
taktika és humánum
tik-tak
használat és lélek és
felelősség és vállalás
eljön az idő
mikor nekik
nincs tovább

neked
nincs helyed ott
mocsárló köreikben
itt van talaj
itt van levegő
és alkotó asszociáció
szegd fel a fejed
magadba mint
megismételhetetlenbe
nézve
lépj ki
nézz fel
indulj meg

Hol van már az a téged olvasó,
utolsó tekintet?

2025. szeptember

A Sebezhetetlenség monológja

A szándékkal bántó szó egykoron 
ideg-ágat törhetett az emberekben.
A szándékkal bántó lény, nehogy lobbanjon, 
hozzá hajlott mindenki vakon, csendben.
Az emberek félték dühét, gúnyát: kedvét. A sérelem
darazsai zsongták körbe a kaján passziót.
A szúrás-szándék gyalázatot güggyentő mondatai 
által bántani, nagynak tűnni vérkönnyű is volt.

Egykor a szégyent át lehetett adni.
És aki felvette, annak mondták: Jaj, szegény.
A bántó arcát lehetett hizlalni.
Nem volt még a szadista-szomorítás erény.
Dicsőség s alázat sóvár nyálkájával voltak
törő és törhető tüköremberek bemázgálva.
Seb pirosa felelt alássan a bántó sónak,
ha azt a korgófejű bántó lény szórni kívánta.

A sajgószín, roppant sebek viselői
a bűzbeszédet kikezdhetetlennek gondolták.
"Tudom, én ki vagyok, nem tudhatom, ő ki,
nem érhet minket ugyanazon vád.
Minden a stílus, fő az elegancia!”
És e példamutatásban a sivár maradt sivár.
Olyan színezettel szóltak tehát vissza,
mint amilyen hang a gerincet őrzőknek is kijár.

A nagynak tűnő lények mindezt kívülről fújták.
Az elvtelenség élve elkente minden vonásukat.
Táplálékuk a figyelem. A jóságot unták.
Hitvallásuk: „Ha már szúrni kell, legyen mindig, ki szúrhat!”
Nyugtázták hatásukat püffedt alakok,
eszetlen vigyorral hallgatva a sok morálmesét.
"Az én zenémre mozognak balga rabok,
kioszthatok, kegyoszthatok. Belőlem sosem elég!"

Tövisvilág egy pontján kicsorbult már az él.
Szatíra a művészetből köznapokba költözött.
Heg-gubók nyersanyagából lett bíbor páncél
bölcsőm, új jelképnek születtem én. És ha torz féltükrök
az önérzet örvényébe húznának, csak idézz meg engem!
Az igazságtalanság nem lesz már mindennapi hitvallássá.
Szipolyozónak, gáncsolónak föld soha többé nem terem.
Nemes rezdülés, vagy épp tükrözés őket nem írhatja alá.

2025. szeptember

Jajongások a gazdagságra

A gazdagok:

Nyomorúságos cifraság. Aranyországba utazás. 

Milyen a kép, amit mutatok magamról? Ugye csillog, akit megvettem? Ugye nem csak szimbolikusan – valójában is nagy vagyok? Ugye a mennyiség a minden? Ugye fontos a név?

Ugye nem lehetek vesztes? Ugye csodálnak?

Ugye fontos vagyok?

Ugye most már nem sajnálhat senki?

A gazdagokat megvetők:

Ugye, hogy ezek a gazdagok léhűtők! Ugye, hogy üresek! 

Ugye, hogy példát kellene mutatniuk – de nem teszik! Ugye, hogy bárki megromolhat! Ugye, hogy dicsekednek csak! Ugye, hogy eladták a lelkük! Ugye, hogy elkeserítő a stílusuk!

Ugye, hogy létezik irigység! 

2025 nyár

Senki nem felszínes

Elképzeltem, hogy senki nem felszínes.

Íme, itt vagyok:

tudatalattikkal eszmét cserélek,

néhol a legnagyobb zajban,

egy-egy félrenézésben

valami újszerű tájékra érkezem.

Néha az én szemem is

a benyomás-kóstolgatók 

cseresznyemagja lesz,

jó látni, ha kedvükre köpködik,

nevetek magunkon, a szavak

a szikkadhatatlan Csendet

kínos gondossággal öntözik.

Nem hiszem, hogy mondataik

teljességgel elhiszik,

hogy nem zavarja őket, ha valami kicsúszik,

és még ha meghasonlottság nélkül is léteznek – 

felszínes dolog lenne rétegeik létét kizárni.

Valóban nem tudják, hogy nem minden

lehet adat és darab?

Nem is érzik? 

Minden valós idegenségben kartonizálom 

magam. Rajzfilmben létezem:

egyik lábam itt, a másik a felhők porát rúgja.

Talán mintha máshol járnék. De éppen, hogy

ott vagyok, ahol az érzet képződik,

amikor lecsapódok valakiben. Máshol vagyok:

figyelem nélkül is legéberebb jelenlétben.

Ott van az a rétegvillantás

egy-egy megtorpanásban,

a szokatlanra adott válaszokban,

még abban is, ahogy egyre a magukét hajtják – 

nincs két egyforma közhely.

Egy-egy szemlesütés,

egy-egy kétes félgondolatot göndörítő hanglejtés:

mind dermedt pillanat,

összegyűjtöm ezeket jégkockákba,

majd belekeverem vizembe, melyet szesz

nemigen szennyez.

Tisztán érzem a koktélok, a felhabzó hangsúlyok, 

olajok, vélemények közötti függő viszonyból fakadó

habkönnyes melankóliát.

A nyárnál reszketegebb évszak nincs.

2025. nyár

Csak szavak

Ezek csak szavak.

Ma is visszaharap megannyi 

öblös meggyőződés-falat.

Minden szótár csak hajlong

a Normának.

Elhitetik magukat

világrend végtagjait rángatva.

Biztosan formálnak?

Ezek csak szavak,

embereket használó szavak.

Egy íjból sorvad szavak minden nyila,

a hitből, miszerint a jelentés sebezhetetlen.

Szándék mi lehet? Mi lehet?

Hangerőben a tömegtudatú tömeg – 

nyomot hagyó gügye gyűlölet,

Tiszta égnek,

felhőnézéseknek

már megint befellegzett.

Változatlanul gyönyörködtet 

szavak hatásának képeslapja, 

melynek hullámképébe ringatják 

magukat a stabilan szédültek.

Imhol, itt csámcsog

a mindennapi hóhér, 

amott jóllakat egy-egy

mindennapi eretnek.

Tövis-eső kit talál el?

Mindegy:

ígyis-úgyis elered.

A szó csak lenyomat, 

alapja alaptalan.

Önmagában nem lehet vad.

Ó, mindig

a térd, a talp, a törzs,

a nyak, és bordó árnyékaik

csak a fantáziatöltetek,

Sosem a homlok,

Még úgy sem az újraíró csavarok.

Kinek szava jelentősebb? 

Mindig a Nagybetűsség a tét.

A győztes sémakerethez dörgölőzhet.

Minden hevület, minden ’elég’.

Az izgalom ideát a vérforraló, vérfagyasztó, 

a vér-rögvest megragadható.

A rév túl lagymatag,

A vér sem pezseghet attól, ami

szín, forma, darab

nélkül való.

A felhabzás, a borzongás

sem eredeti, átéléssel teli.

Káoszharmat nem érinti

megfáradt utak képzet-ösvényét.

Ahol kicsengések kukucskálnak

valós ágak mögül,

és parazita fogalmak sütkéreznek

létjogosultságuk 

irigyszín fényében,

tolonghat ott az „és pont!”-gyom, 

nemlétező találmány

a kérdőjel-gereblye.

A kollektív vászon képeket

láttat mindig, mozgóképtelenné

válik majd az ítélet, 

és minden cselekedet,

amelynek szikrája mindig csak szó.

Hogyhogy újra megtörtént?

Művi, monoton.

Mindig az utolsó.

Ahol békeunalom van,

ott nincsenek szavak,

csak kollektív jelszarvak 

villogó táblái után 

kába hévvel kajtató csörték.

Ezek csak szavak

képlékeny facsarlat, 

ha mögötte a Gondolat

remeteségtől retteg.

Ezek csak szavak.

Önteremtő egyének 

nem reszketnek egy-egy 

"Hajrá-úgy van"- sugárért.

Ezek csak szavak.

Önteremtő egyének

egyszer úgy döntenek:

magánytanítványokká válnak

önmagukért – újszerű

egymásért.

Azok tényleg csak szavak,

lehet illúzió

farizmatikus formájuk,

nem lázítanak, 

nem vezetnek, 

nem tipornak le.

Nem akarhatják, 

hogy a Gondolat ne létezzék.

Csak akkor zendülnek, 

ha úgy esik, hogy őket

a Föld tudatos lényei

valahogy kiejtsék.

2025. nyár

Jelentéktelenek

Ki birtokolni akar,
nincstelen, függő, elveszett.
Ki saját képére vak,
annak mindene vetített.

Ki leigázni szeret,
lététől retteg, tudata vér.
Ki megszab, annak szava
nem több puszta szájremegésnél.

Ki tekintélynek hajbókol,
visszhangja ketrec... ketrec...
Ki Nagyocskákat lefetyel,
az bármit megtesz...megtesz.

Ki úrnak hívatja magát,
kicsinyességnek otromba szobra.
Kinek szenvedtetés vágya,
arra csak egyszer nevet rá sorsa.

Ki nevével fülleszti
a frissülésre termett teret
Nem élettelen, nem holt.
Lényegében meg sem született.

2025. nyár

Kávé

Elképzellek titeket.

Körvonalatok rajzoljátok ide.

Újfent ismerős sziluett.

Miért is ne lehetnétek e világból valók?

Prekoncepciók talplenyomatos lápjában
térdig gázolva mindennapos
az iszonyat.
Megdöbbent még, ha megdöbbenek,
mire kel fel a Nap
nap mint nap;

Hányszor, hányféleképpen lehet még
kifacsarni kollektívumból a tudatot.
Amorf ingerek gennyzivatara azonban
már nem vizem,
nem is szomjazom elismerésre.

Félelem fogán tükröződni
nem látom önmagam,
egykedvű falamon csak annak festéke fog,
aki önmagát is alkotja.

Ahol a társas lélek szenvedtetés,
ott az enyészet mikroszkópja mögött
minden egyes részecskén szörnyülni
a végsőkig nem lehet.
Az emészthetetlen enyészet eszméje
körbejárható szobor lett.
Szemét nézem, és nem szédülök.

Társas mázak salak-sallangjával
nem ragacskodunk egymáshoz.
Az elszenvedés főterén
közönséges tömbökhöz fohászkodnak
átlaggroteszk tudatállapotú
kimerevedettek.

Akit mindez nyomaszt, érint,
ezentúl
rögtön felismeri azt,
akivel rímel.
Ők azok, akik találkoznak.

Nem vagyok vezér, sem követő.
Tapsviharban nincsenek arcok,
főarctalanok gyengesége nem rémít.

Abban a kapcsolódásban
hátuknál összenőtt vezetők
és vezetettek
–  mivel a szembenézés képtelennek tűnik –
önmaguk saccolt képmására
önösítik le a másikat.
Félve a széthúzottságtól
–  különállóság híján –
lehúzások aranyérmes napjait élik.

Pár gondolatlépéssel a Hold alatt,
Ti, újak,
itt vagytok. Különös maskarákban
legcsupaszabbak, nyújtózkodó neuronágak
izzó rengetegében születettek:
kávészín-hangú
férfigurák: semleges-újak. Kávéidő-hangú nőfigurák:
semleges-újak.
Dekonstruktőrei
vagytok Ti a szemmel láthatóan is
elmúlónak.
Ezek elmélkedő éjszakák,
hajnalba ábrándulhatatlan éjszakák – nem vesznek
monoton maszkba,
ahogy telik az élet.

Elképzelem, elgondolom, mégis tudom:
egyre többen látnak hasonló álmot.
És egyre kevesebben hagyják félbe hangulatát,
igazságát reggel az első korty
után.

2025. tavasz

A Csöppenet monológja

 Hová csöppentem?
Miért éppen ezen az arcon
folyok
le?

Hová is csöppentem?
A kérdés felzubog újra és újra.
Nem vezettem, nem követtem.
Nem csíphetett egylényegűség-medúza.
Itt a káröröm sosem bukik le,
ahol a kollektíva kültakarója érdes,
az elegyedés felhígít,
mióta idegen,
egyre gyorsabban öregszem.

Hánykolódó indulati tudatban
hullámverte társas lények
túl régóta, jelszavakba fúltan,
hisznek önmegmunkálatlan
mintákban, mindenekelőtti követésben,
és presztízsben, karizmában, ikonokban,
befolyásolhatóság bontakozást bénító örvényében.
A kagylóhéj betermelheti gyöngyét
még a fejlődési folyamat közepe előtt.
Aki tátog, az üvölt. Térfeleknek örül
a szuggesztivitás forgószele. Ha felkaphat engem is
miért ne nevethetném magam onnan le?

Zivatartudatban, ernyőtelen
Komoly arccal gömbhalaknak sokan hiszik el:
a gömbhalbeszéd fontos.
Komoly gömbhal, komoly csöppcsorda.

Mit jelent a partra vetettség?

Meggyőző, mellveregethető,
önelégültségbe pállott, felnézeteg
masszakobakon
csodálatcsimbókoktól rezgő szemöldök ül.
Alatta
kívülről vágyott imázsokba hígulnak 
az eredeti vonásokra termett arcok.
Kérdőjel a szemekből
fonnyadt fenség vakhite alatti
egymosolyba törpül.

A Gömbhal élveteg dögvigyora egyre nagyobb.
Agytekervényét kíméli, jól elzárva fejvitrinjében
önhittsége lakatjával őrzi.
Harapásra éhes, így
a fogakra éhezők korgásai által
lesz jóllakott.

A parttól messze stabilan düledeznek
keretbe foglalt
gömbhalott gömbhalszobrok.
Ez a víz szennyezett.
Aki nem növeszt tüskét,
Talán úgy tűnik, reszketeg.
Nem szégyell bármit megtenni,
meg is teszi, serényen, újfent lelkesen
ezredjére is
süllyeteg
ügysereg.

A győzelmi hullahalmokon álló
kézzelfogható kísértettel
együtt nevet az, aki retteg.
Itt mindenki a Nevet szereti leginkább.
De legalább a Nap alatt
nem lehet új.
Minden így halad.
Micsoda mocsarak!

Ki így, ki úgy, de legalább
nevet.

2025 tavasz

mit keresek én itt

mit keresek én itt
külső hangom ismerős lesz-e valaha

mit keresel te itt
felváltod-e a szemed szavakra

mit keres ő itt
meghaladja vajon a tömegjellemet

mit keresünk mi itt
lehetünk-e valamiféle eredet

mit kerestek ti itt
van-e még dolgunk egymással?

mit keresnek ők itt
mindenki önmagával tárgyal?

2025. tavasz

(Nor)Málló rend

A szadista önvalója gyurmából van,
nem személyiségmunka-csiszolta kőből.
Önmaga felszínre sosem kúszhat.
Megszégyenítésben hinni felőröl. 
Felretteg a káröröm. Verítékcseppen mulat.

Veszett normák tere vesztest teremt.
Ágaskodik, hangtalan döbbent. Alul fél ő.
Késztetés születik. Harap, gyalázata könnyed.
Nem derülhet ki: a gyurma mégsem kő.
Ha meghajlásba hív, nem látja senki, milyen görnyedt.

Ez itt a versenyt szipolyozók szabad tere.
Itt nincs önmaga teljesében más mellett megférő,
nincs béke leigázás nélkül. Eszmeszögleten lecsorgás – éljen?
Egyesek vallják, mások halják. Törvény? Végső?
Annyi szégyenszál csapkod önlevében.

A szadista jelentőségre szomjas.
Itatja is az egy csepp karizmáért epedőket.
Auráját tüske telíti el, hiszen kegyessége rózsa.
Korlátai gyámsága alatt irányíthat. Mi az a tömeg?
A ’minden egyest’ mindenkivé gyalulni? Lehet. Hol az óra?

2025. tavasz

Megbánthatatlanság

Ez csak egy kis remegés,
ez csak egy kis lidércnyomás.
Ez csak lefokozott mása
annak, ami belső rémek tanítása –
idekint minden dobás: féldobás.

Ez csak az áthidalhatatlanságok
egy pillanata a sok közül,
ahol veszteshívők vallása a Győzelem,
gyarlósághívők jelleme: eszközölt jellem.
A névtelenség félelme felhorkan, területnek örül.

Ez csak az emberi társadalom, nem kötelező
elhinni az elszenvedés forgószelét.
Ez csak utca, ez csak terem, ezek
csak szellőző szájak, hatásba dülledt fejek.
Nem érik el a megújulás foszthatatlan terét.

Itt a visszatérő alkalom – mégis itt, a Jelen.
A romok tudatának páncélján
a megbánthatatlanság szikrája pattan.
Mit nekem sáreső, ha tartalma absztraktan
tartalmatlan, nem mérhető rám?

Ez csak halványodás. A körvonal tudja a dolgát.
Átszakad valami, ami nem körforgás,
nem is fejlődés. Talán csak egy esőcseppnyi rezzenet.
Meglehet, nem feltűnő – az idő itt van. El már nem telhet.
A hatalom csak csontváz. Molylepke, szekrénynyikorgás.

2025. tavasz

Sebezhetetlen senkiség

A belső valót és a közösségi ént elválasztó határ körvonalát tudatosítva a sebezhetetlenségig vezető út is gördülékenyebbé válik.

Lehetnek ezen az úton elhagyatott pillanatok, amikor az ’én’ egyfajta nyitott páncélban létezik, amely azonnal bezárul, szűretlenül magába fojtva a kártékony impulzusokat.

Ezek a cseppek megkövülnek aztán, egyre terjeszkedve befelé.

x

Megfigyeléseim azt láttatták velem: az emberi társadalmat saját magáról alkotott gyarló képének és hasonszőrű viszonyulásainak köszönhetően az ítéletek, benyomások, hirtelen indulatok és messzemenő következtetések igen silány ragasztója tartja egyben.

Társadalomnak becézi az egyes ember, aki még hiszi: léteznie kell követett és követő szemléletnek.

De ha mindenkiben ott van az önalkotó szemlélet szikrája, mitől van több jelentősége a becsmérléseknek, mint a rajongásnak?

A parancsadás és idomulás valahol egykutya?

Mit veszíthet a szabad kiállásával az, aki nemkívánatos eleme a hierarchia talpaktól és fejbúboktól hangos létrájának – tehát veszíteni való nélkül szabadabban, elfogulatlanabbul tekinthet rá a jelenségekre?

Ha egy személy érdekellenfelét próbálja lenullázni, önmagának pluszpontokat gyűjtve a közösségi tablón, nem fog tudatosulni benne, hogy mindezzel éppen mínuszba tette magát. Az ő jussa az örökös tükörbe ütközés.

A készen kapott köztudat-csomagokat kibontva az emberek egymástól való függésének fogalmait megkértem, meséljenek magukról.

A negatív színezetűek egy kedélyes köpéssel bemutatkoztak, majd határozott léptekkel iszkoltak tova, hogy leplezzék idegrángásuk.

A pozitívak pedig hamar ajnározó áhítatba csaptak át, és minél erősebben tapadtak hozzám, annál tisztábban látszott: ők sem állják meg a helyüket önmagukban, önmagukért való módon.

Lassan a befordított tüskéimből a jótékony egyedüllét óráiban annyit faragtam le, ami lehetővé tette a kiszabadulást, majd kilépve tudatom mezejére elkezdhettem kiépíteni pártatlan bizonyosságom városát. Így bővültem saját intakt szemléletem számára.

Innen a legszebb a kilátás! Nem félek senkivé válni, hiszen tudom: a felületes szemlélet destruktív, a réteges, kimunkált sajátja viszont a dekonstrukció.

Nem zavar, ha imázsom gyűrött, vagy ha hanghordozásom olykor egészen mást sejtet, mint amilyen az én valódi, belső hangom.

Azt a bizonyos páncélt akkor lehet teljes valójában látni, ha már elköltöztünk onnan.

Ennek az egykedvűségnek egyik előnye, hogy lehetőséget ad az önkritika tisztább, élesebb gyakorlásához. Az önostorozást így válthatja fel az önvizsgálat.

A semlegesség itt már nem ridegség. Nem érezni késztetést a szimpátia és ellenszenv pillanatnyi ízlelgetésére és oda-vissza kibocsátására sem.

És itt lehet feltenni a kérdést: a sérülékenység, az elhagyatottság, a megalázottság miért ne válhatnának puszta hangsorokká?

Megbánthatatlanná ugyan ki ne tehetné saját magát?

Továbbra is áll: a kirekesztettség, a szándékos megbántások lehetnek fájóbbak egy-egy fizikai bántalomnál.

Azonban az elmélkedés, a jótékony elvonulás átalakító és alkotóereje által megvan a lehetőség az egyéniségmunkára.

A megbántottság lehet illúzió is. A salakanyag pedig mindig annál marad, akinek szándéka a beszennyezés. Még akkor is, ha sokáig nem is tud róla.

2025. tavasz

Igazság "a" férfiakról

A férfipsziché az évezredek folyamán a köztudat ablakára festette értéktelenségképzete démonát.

Félte azt, és leborult előtte, ezért félelemkeltést és térdre kényszerítést hozott másokra. Szégyellte magát, ezért szégyenített; haszontalanságfélelmét szorongatta, ezért egyedüli teremtő szellemnek nevezte ki magát.

Félt a kiszolgáltatottságtól, ezért kiszolgáltatott helyzeteket teremtett, félt az önmagáért való erőtől, ezért erejét és annak meghatározását a gyengének jelölt, azaz a kevésbé kegyetlen felek kiszipolyozásából nyerte.

Undorodott nemiségétől, ezért testeket gyötört; undorodott testi valójától, ezért vágya ébresztőit a bűn és a test fogalombörtönébe egy huszárvágással zárta össze. Ormótlannak érezte magát, ezért embertársait állati sorba taszította. Elveszettnek vélte magát, ezért kontrollált és irányított.

Sosem kérdezte fel magát, ezért parancsolt; társadalmat és köztudatot alakított, ezért a problémákat a hibások szembeállítása keretébe szorította. Felülkerekedésbe kapaszkodott, ezért felelősséget sosem vállalt tetteiért.

Természet meghaladását lobogtatta, ezért viselkedése hátulütőit eleve elrendelt, "természet rendje"-tanokkal magyarázta. A fősodor és az abszolút első helyezések arca ő volt, ezért a másik nem tehetségét, kiállásának útját szellemi- és szokásrendek szögeivel kövezte ki.

"Mindent mi alkottunk, hölgyeim! Ez a természet rendje, uraim!"– dörren fel ma is gyakran hasonló frázis. Azt viszont, hogy az értéktelenség képzete az ő teremtménye...sosem volt képes felvállalni.

2024-2025.

Látatlan írók

 Akik a társadalom szellemi hanyatlásáról baljós disztópiákban írtak, nem feltétlen voltak látnokok, vagy nagy megfejtők.

A látványosabban a múlt század második harmadában fejlődésnek indult technika és távközlés terjedése sejthető előszele lehetett az egyén szilárd értékrendjét korábban sem előtérbe helyező, lazultabb keretek között élő és felhígult szabadidejét töltő kollektívumnak.
Akkoriban talán maguk az írók is úgy gondolták: fikciót alkottak, melynek túlzásai intelmi célt szolgáltak.
Maguk sem tudhatták, hogy nem  társadalomkritikát hoztak létre abszurd eszközökkel, hanem  realitást, sőt mi több: közhelyeket vetítettek előre.

2024. tél

Jótékony megrendülés

A hatalom ősidőktől létezőnek vélt, változhatatlannak elfogadott, áttörhetetlennek tűnő tudatablakán mégiscsak meg kell mutatnia magát annak a pontnak, amelyen keresztül hordozója kénytelen megpillantani eredeti arcát. Egy letagadott, mitikusnak hitt réteg arca ez, ami a természetes jóság, eredetiség, önmagáért érdemes fejlődőképesség vonásaival bír.  A tudatrétegek mögül kimódolt bizonyossággal bújik elő valami újszerű; a jelentéktelenséghit, a befolyásolhatóság, az indulat és az undor addig meghatározó négyese egyízben porhad el - helyet adva az újszerű érzetnek: van élet a hatalmaskodáson túl is.

Kell lennie egyetlen végső, elpusztíthatatlan rétegnek, ami minden emberi lényben ott lapul, és amely által a zsarnok az önmaga által teremtett szégyenvilág létjogosulatlanságára döbben, és a lelkiismeret tűzesője alatt, katartikus csendsorozatok fel-feldörrenő morajait követően a személyiségmag lerázza magáról felesleges piszkát.

A szégyenérzet lelkiismeretkatalizátora segítségével a Zsarnok voltaképpen színtiszta énjére ébred, és ahol elébb még  salak zubogott fel, egyre tisztább fokozatosságban válik embertudatúvá a legaljasabb, meggyökerezett szadistatudat is.

Ez a bolydulás.

Ekkor kap az arroganciarohamokkal élő személy utolsó esélyt arra, hogy olyanná váljon, amit őriznek az egykor üldözöttek: szabaddá.

2024. őszutó

Milyen Isten az ilyen?

 A hierarchikus ideaszemléletben az Egyisten a fellebbezhetetlen kezdőpont. A probléma ott van, hogy szükségszerű érinthetetlenségében a fogalmilag teremtett Isten [Szellem, Idea] a tiszta megismeréshez elengedhetetlen "Milyen?"- kérdését az önmagán kívüli szférába tolja. Az emberek fogalmaik elszenvedőivé válnak, jelenségeket tapasztalnak pusztán, mindaddig, amíg nem merik feltenni a kérdést - "de milyen idea az Idea?" Miként az Ember ideájának szobra alatt az emberek önkéntelen reflexióikban csapnak össze, az elérhetetlen Eszmény szenvedése célért létesült eszméknek láttatja magát, visszazuhanva újra és újra az önkényes fogalmak dobozába. A minőségjelzők a természet sokszínűségében így silányodnak értékítéletté.

2024.