2025. október 4., szombat

A Képzavar monológja

Én, a Képzavar
versekből lépek elébetek,
hopp, régies nyelvezet, réveteg
rímképletek kezét fogná
a képiesség nyelvén írt tartalmiság –
ha az hagyná magát... A költő ott se volt.
Ma sem köhögött fel vizet
az összpontosításvirág.

Fekvőhelyen álmodozik alvásról
az álmatlan forgolódásban ébredő
ágynyugalom vágya.
Mivé lenne nélkülem
a jelentés szálainak kibogozhatósága?
Görcsömtől csak az csömörlik,
kinek panelsteril fantáziája.

Málladozik a mi-értelem – hát ennek mi értelme?
Szikkadt szemmel persze, könnyű rajtam megrökönyödni.
De micsoda horizontról marad le a szöveghentes!
Rugaszkodj, ne ragaszkodj! – lenne mottóm,
ha reflektorszomjam létezne.
Vízforrásomra nem hörög holmi dölyfös kölni.

Mikor kitisztul a láthatár, halványodni kezdek.
Állomás lehetek versírónak, mégpedig kincset érő piszkozat.
Azért, ha egyszer-egyszer előbukkannék, 
ne fogd a fejed – nem fog leesni.
Tiszt-alapod gondold újra.
Hadd tapadjon homlokodra
az összképet trancsírozó
kismoszat.

Új a Hold alatt

Bárhová lépek, újat légzek.
Íme, bontja is szárnyát az éjfél.
Nem hajlok, de nem is hajlítok.
A legbelsőbb részem többé nem fél.

Holdalatti séták ihlető ritmusát
a veszély esélyének kaparászó hangja
gáncsolja. Ó, mondd, meddig szennyezhet csendet
még létszomjas böfögények könny-ittas agya?

Emberi ragadozó születése
csak a hamvas éjszakában történhetett.
Vérhabokból bukkant elő, azóta
metszőfogzik a levegő, a képzelet.

"Légy óvatosabb legközelebb! – mondják sokan –kellett
neked kései órán szabadba kilépned!"
Míg a szabadság antitézisei szabadlábon 
szaglanak. Vígak. Ez realitás, kivénhedt.

Hová csökkenhet még az, aki
szenvedtetésből komponálja örömét?
Talán így született. Vagy mégsem.
...Döntése volt: sorsa lett a szörnyetegség.

A cseppkövektől roskadozó, finomfekete ég
tudom, egy napon újra csak ránk tekinthet le.
Belső természetünk épített örökségét viszont 
sosem pusztíthatta egy szimpla szörnyeteg se.

...Milyen csillagtalan, színtiszta most az éj!
Egyre lassabban lüktet egy holdalatti új gondolat...
Erősebb a feketeség a mocsoknál.
Fellegmaszlagát fújom vissza arcába a gonosznak.

TÁRSAS ÁRNYJÁTÉKOK I – IV.

I. Magányos felek

Kutatópart. Egyedülléter.
Öregségbolton a kíváncsillagg.
Mit kezdesz a Fény szemüvegével,
ha az utolsó mosoly is itt hagy?
*
Szorgostoba. Nyájtatos klónos eső.
Imágólyák a lopóznás ellenfélszekben.
Ki mást gondolt, sorsa egykor szemfedő,
ma másként él, de még virul a félelem.
*
Rosszindulatolgatás. Hátmögötthösség.
Hibaráti nyíltanulság. Szemtől-szembeszéd.
A meglapulás mérhetetlen göröngyét
elsimíthatja majd egy újesély-betegség?


II. Gáncsolva

Cseppfakasztófa. Virág-fakadály.
Gyökéreget a bús pokoldus. Lombvágyrejtő.
Tőrött szívcserepek. Szóhajtó fáj.
Felhősiesség, talajándék. Lebeg-tető.
-
Sikerig eljutálat. Lő: ítélett.
Mini-ő-sítés. Énvagyoksági viszony.
Lehúzó brahiénák. Nevetkések.
Kételjes önmagvában a rátartitkon.
-
Lap-pangó írigység. Betűfok és a betűhegy.
Kritikuteszt. Vizsgál, kapizsgál. Vagy nyegleszúr.
Döfögnek a sértések. Gumisznoba. Megszüreg.
Göcsörtető pegazusok ügetnek ezen túl.


III. Érvényesülés

Kongnitív harmónia.
Egysíkú lőn'hittség.
Meg sem kell szólalnia -
Mindenkor őt higgyék.
×
Vastag bőrizetbe vétel. 
Tömegészséges határok.
Dobozon túli mit képzel?
Nem harsog, nahát, nem tátog?
×
Feltűnékeny kegyéniség
tükröstelli a külalakját.
Figyelem: adatik ismét,
kirebegteti csodálatát.
×
Kullogó, néma nulláknak
Nagy számok sem értik szavát.
Szegénységben gazdag vágyak,
Régen posztmodermedt világ.


IV. Adatlét

Kigagyiság. Fatális bégetés.
Az úr nem más, mint főszolga.
Annak, aki mindig a fénybe néz,
Elmosódott körvonala.
-
Jövedelmező tartalom. Bérvelés.
Sok sikernek elég sok az alja.
A gondolat pont előtt csak díszelgés - 
A középszer kerül kirakatba.
-
Önisveret. Vagy ideglosszaroppanás.
Saját állítás végül saját kéz által reped.
Nincs empíria, sem racionalitás,
Ahol az eseti általánossá sebezhet.
-
Komoly vadhajtáska. Lesajnározás.
Falkalom szüli a tolvajt.
Elfogadó parancs lett a sárdobás.
Nem kérdés, a válasz hol tart.
-
A jéghegy furcsa. Végeredmennyeiség. 
Ebben a ritkás levegőben minden elképzelhető.
Képszeletek között az egész is elvész,
Hátborzongatóan könnyed, oxigénytelen erdő.
-
Agancslista. Kipipált utak, körök.
Ahogy kint, úgy a lopott is csak csent.
Minden egyén személyén túl kezdődött.
Az 'ismét' termel, az 'újra' teremt.
-
Képzőpont. Beolvadóság.
Rend a telke mindennek.   
Választott valótávolság.
Ellentétek rímelnek.

A Bátorsághoz

Üdv, Bátorság!
Te, győzelemszobor fejét veszteségtalapzat
tükrében megpillantó,
a rendíthetetlen,
viszonyítatlan pont élménye;
Oktondi csaták vérfellegét elfújó
őstiszta levegővétel,
lelkiismeret dübörgő zenedarabja,
mely némákat némának nem hagyja.
Üdv neked!

Láttadon magát zárja el
a Szenny csapja,
robosztus lábak meglehet, 
még kalimpálnak,
rögeszmék rabjai végül úgyis
önmagukkal perlekednek –
saját visszhangjaikat ordítanák túl,
tudatállapotuk kivetül a térbe, 
míg meg nem jelensz, 
addig a pontig mernek pusztítgatni.

Ott teremsz, ahol a norma
értelmet bont,
ahol emberek a félelem illatát követik egyre
szárazabb szemmel, 
ahol az igazságtalanság már nem fáj, 
ahol arcvonás tagadók laknak,
ahol a karaktert a közhelyesség karikatúrája adja,
ahol az eredendő gonoszságban hisznek,
bekopogtatsz, hogy megmutasd, 
hogyan születik a józan jóság,
merev tévelygők fejében is.

Veremteremtők körein túl kezdődsz,
Sérelemszínt valami egészen újszerű 
vörössé nemesítve, 
Te, Bátorság, Szabadságnak nővére!

Némelyek köpenyedben tetszelegnek,
lényeged kicsavarva.
Láthatóan nem megy nekik.
Perisztaltikus koronamozgással
próbálnak utánozni téged,
elismerési vágy füstjébe vonva színpadot, 
szájtáti közönséget.
Legbelsőbb hang vagy, 
ki félreért téged, 
annak siker-hallókészülékében 
a tapsvihar zúgás
hallhatatlan, torz alapzörej.

A legyőzhetetlennek hitt emberek
alatt a talaj végre-valahára
megrendül, 
gőgösség a szemekből
döbbenetbe gurgulázik,
látják már ők is kívülről,
tárgyi valójában:
Micsoda ereje van 
az érdeklombok felé futó szélnek, 
dohos dogmafalakon túlnyúló 
eredeti hangnak, csörömpölést követő
nyers csendességnek.
Véreskezűekhez tapad lelkiismeret
csiholó köved és szikrád,
Ennél nagyobb elégtétel nincs. 
Van igazság.

Megfontolt lávaként csak a gazra hevét célzó, 
hajnalforró áramlás vagy Te,
régit visszabontó, újat útnak indító,
Te új eső, új virágok esője,
Félelem árnyékára csillagokat szelídítő, 
Bomló eszmék menetelésének
földjéből kinövő rózsatüske vagy.
Hétköznapi kegyetlenségek háttérzaját
hirtelen elnémító, 
Elmeszesedett normák erébe 
kúszó fokhagyma-spiritusz,
vagy Te az,
önszeretet és önelégültség
érdemeit helyesen elosztó,
tettet a tetteshez, szó súlyát
a hangadóhoz visszajuttató;
Te, szadizmus-szomorító, 
élveteg dögvigyor hervasztó erő,
szájív-simító,
elemi rossz-megkérdőjelező,
legelvakultabbaknak az új látás könnyét adó,
Bátorság!

Ha nincs már mit veszíteni,
akkor szólnak a legszebben Hozzád,
azok, akik:
Erősebbek a fájdalomnál,
Erősebbek a körülményeknél,
Erősebbek a tragikomikus közhangulatban
tanyázó
tehetetlen nevetésnél.
Erősebb arcuk az ökölnél,
Erősebbek minden zsarnoki rendszernél,
roppanthatatlannak hitt 
meggyőződéseknél.
Erősebbek a rémálmoknál,
Erősebbek az erőszaknál,
és minden természetből fakadó bűnt 
dédelgető téveszménél.

Ott teremsz rögtön, ahol formabontó
kiállás kerekedik.
Vérerekbe simulva lendületet pumpálsz.
A hőstettre szomjazóknak kell köpeny –
Te csupaszító erővel bírsz.
Az új hang remeg? ...Inkább Te dübörögsz benne,
mint örökszabad esszencia,
Bátorság!

2025. október

sorok a szabad akaratból önárusítóhoz

mintha romlott elmék rémálmodó
hullámain ringatnád magad
milyen gördülékeny lett hirtelen minden
pár perces értékek forgatagában
ígyis-úgyis porszemek mind a nagy szavak
ha el is hasalsz, hát a sebedre is lesz kereslet
miért is szenvednéd el ingyenesen azt
amely képet egy maradandó képzet tükrözött rád

a szabadság mint minden fogalom
hajlítható, modern égisz alatt
gyors elvek korában
nem kell, hogy elhitt sorsod kivárd

van választás! – kápráztató ige
könnyelműség, fiatalság
fulladáshoz vezető csillogó tévutak
sodor a siker délibábja 
egyre beljebb
mindig csak egy kicsit
észre sem veszed
energiád egyre apad

sosem késő örvényre eszmélni

Hová lett tekinteted,
hol hagytad magad?

és ebben
a lidérces rózsaszínségben
ölelgeted magad
címkék tengerét hátrahagytad
lepergeted fogalmak 
negatív előjelét
de jóvá azok nem lesznek
még ha te jó is vagy
újraszínezni lehet bár
a mocsok az marad

úgy tűnik, valódi tengerre érkeztél
kisugárzás, hiány
lehet itt mind bőség alapja
míg ebben a rémálomban ringatózol
odakint dúskálsz odabent 
lassan meghasadva
tessék, ez vagy

Tényleg te vagy?

sebezni vágyó fiak szemében élsz
háttérzajod duruzsolásuk
sebezhetőséged csipkézett pajzsán 
minden egyes fullánk átjut

fenevad fiak szemében élsz
vérszomjtól kopogó szemük
függőleges pupilláin ül
kicsavart, domborító, tekergő
pózaid sora
irritálja őket az, ami vonzza
ölelésük öklelés
és mivel hangulat vagy nekik
nem leszel jó soha

ők, akik
időtlen-idők óta
létrehívják, dédelgetik
a szolgaságot
szolgákon taposva
ők, akik
papolnak a meghajlókról 
éppen rajtuk állva
prédikáló predátorok
már-már mulatságos agyak

ők, akik
keretüket sosem
vizsgálják felül
hitvallásuk sosem haladják meg
és te az ő keretükbe lépsz
hiába színeznéd át
a keret az marad

kamrájuk zárt és visszhangzó
nincs menekvés

súlyosnak ható szavuk
formagyártott indulatok
zenéje csak
komolyságuk csupán maszk
végül mindig a kínzási vágy győz
alig várják, hogy ledobolják azt
rajtad
hogy utána eldobhassanak

mindig nevetnek ezek
a szenvedésből táplálkozó emberek
velőtrázóan egyszerű képzeteiket
a te léted értékére vetítik

ők olyan emberek
akik undorodva örülnek
megsemmisítés tudatától
pezseg vérük
és ha már nincs mit kivetíteni
bűzölgő termésüket
tudós arccal
a nagybetűs Természet
képmására
természetükre
kenik

mondogatják ezredévek óta
a trófea-lét a te igényed is
lám, van olyan is, aki önként az lesz
ugye, hogy nem csak ők akarják
az "Ugye?"- kérdésétől zengnek
házfalak és utcák
saját szemükben ők okosak
de aki bólogat nekik
annál szemükben nincs butább
önmegváltásuk aktusában 
a szépet magukhoz rontják
viszolyogva önmaguktól
újra s újra feléled a rongyolási vágy

és te
az ő szemükkel látod magad
kifelé nézel, hasonulsz
hozzájuk romlasz
közben veszélyérzeted tompul

elméjük kivetülésében hiába
lennél hús-vér szereplő
mert fizettek, megtehetik
a legrosszabbakat
és miért ne tennék
ha egyszer ebben komfortosak
ez szőtte vágyuk is
ezektől duzzadoznak

az öröknek mondott keresletre rábólintva
csak azért is harciassággal beletörődve
egy születésétől rothadó eszmébe
te részt veszel 
ebben a rémálom-komédiában

Hová lett eleven tekinteted, első kíváncsiságod tárgya?
Amikor még az a tükör előtt álló jövőszövögető 
önmaga mását látta?

világi vératyák 
átok-ámeneket szóró sorai
eredendő bűnt követtek el
az emberiesség ellen
sosem kapnak feloldozást
de a kiegyenlítő bosszú 
sem fenyegeti őket
saját mocsarukban 
szépen-lassan 
süllyednek tovább
tovább
blopp-blopp
bugyborékolnak
tovább 
egyre lejjebb
előre
vissza
fogalmaznak, eltörölnek
újraírnak
sosem lapoznak
paradigmaírás közben
tovább
tik-tak
játék és játszma
tik-tak
taktika és humánum
tik-tak
használat és lélek és
felelősség és vállalás
eljön az idő
mikor nekik
nincs tovább

neked
nincs helyed ott
mocsárló köreikben
itt van talaj
itt van levegő
és alkotó asszociáció
szegd fel a fejed
magadba mint
megismételhetetlenbe
nézve
lépj ki
nézz fel
indulj meg

Hol van már az a téged olvasó,
utolsó tekintet?

A Sebezhetetlenség monológja

A szándékkal bántó szó egykoron 
ideg-ágat törhetett az emberekben.
A szándékkal bántó lény, nehogy lobbanjon, 
hozzá hajlott mindenki vakon, csendben.
Az emberek félték dühét, gúnyát: kedvét. A sérelem
darazsai zsongták körbe a kaján passziót.
A szúrás-szándék gyalázatot güggyentő mondatai 
által bántani, nagynak tűnni vérkönnyű is volt.

Egykor a szégyent át lehetett adni.
És aki felvette, annak mondták: Jaj, szegény.
A bántó arcát lehetett hizlalni.
Nem volt még a szadista-szomorítás erény.
Dicsőség s alázat sóvár nyálkájával voltak
törő és törhető tüköremberek bemázgálva.
Seb pirosa felelt alássan a bántó sónak,
ha azt a korgófejű bántó lény szórni kívánta.

A sajgószín, roppant sebek viselői
a bűzbeszédet kikezdhetetlennek gondolták.
"Tudom, én ki vagyok, nem tudhatom, ő ki,
nem érhet minket ugyanazon vád.
Minden a stílus, fő az elegancia!”
És e példamutatásban a sivár maradt sivár.
Olyan színezettel szóltak tehát vissza,
mint amilyen hang a gerincet őrzőknek is kijár.

A nagynak tűnő lények mindezt kívülről fújták.
Az elvtelenség élve elkente minden vonásukat.
Táplálékuk a figyelem. A jóságot unták.
Hitvallásuk: „Ha már szúrni kell, legyen mindig, ki szúrhat!”
Nyugtázták hatásukat püffedt alakok,
eszetlen vigyorral hallgatva a sok morálmesét.
"Az én zenémre mozognak balga rabok,
kioszthatok, kegyoszthatok. Belőlem sosem elég!"

Tövisvilág egy pontján kicsorbult már az él.
Szatíra a művészetből köznapokba költözött.
Heg-gubók nyersanyagából lett bíbor páncél
bölcsőm, új jelképnek születtem én. És ha torz féltükrök
az önérzet örvényébe húznának, csak idézz meg engem!
Az igazságtalanság nem lesz már mindennapi hitvallássá.
Szipolyozónak, gáncsolónak föld soha többé nem terem.
Nemes rezdülés, vagy épp tükrözés őket nem írhatja alá.

Jajongások a gazdagságra

A gazdagok:

Nyomorúságos cifraság. Aranyországba utazás. 
Milyen a kép, amit mutatok magamról? Ugye csillog, akit megvettem? Ugye nem csak szimbolikusan – valójában is nagy vagyok? Ugye a mennyiség a minden? Ugye fontos a név?
Ugye nem lehetek vesztes? Ugye csodálnak?
Ugye fontos vagyok?
Ugye most már nem sajnálhat senki?


A gazdagokat megvetők:

Ugye, hogy ezek a gazdagok léhűtők! Ugye, hogy üresek! 
Ugye, hogy példát kellene mutatniuk – de nem teszik! Ugye, hogy bárki megromolhat! Ugye, hogy dicsekednek csak! Ugye, hogy eladták a lelkük! Ugye, hogy elkeserítő a stílusuk!
Ugye, hogy létezik irigység! 


Senki nem felszínes

Elképzeltem, hogy senki nem felszínes.
Íme, itt vagyok:
tudatalattikkal eszmét cserélek,
néhol a legnagyobb zajban,
egy-egy félrenézésben
valami újszerű tájékra érkezem.

Néha az én szemem is
a benyomás-kóstolgatók 
cseresznyemagja lesz,
jó látni, ha kedvükre köpködik,
nevetek magunkon, a szavak
a szikkadhatatlan Csendet
kínos gondossággal öntözik.

Nem hiszem, hogy mondataik
teljességgel elhiszik,
hogy nem zavarja őket, ha valami kicsúszik,
és még ha meghasonlottság nélkül is léteznek – 
felszínes dolog lenne rétegeik létét kizárni.
Valóban nem tudják, hogy nem minden
lehet adat és darab?
Nem is érzik? 

Minden valós idegenségben kartonizálom 
magam. Rajzfilmben létezem:
egyik lábam itt, a másik a felhők porát rúgja.
Talán mintha máshol járnék. De éppen, hogy
ott vagyok, ahol az érzet képződik,
amikor lecsapódok valakiben. Máshol vagyok:
figyelem nélkül is legéberebb jelenlétben.

Ott van az a rétegvillantás
egy-egy megtorpanásban,
a szokatlanra adott válaszokban,
még abban is, ahogy egyre a magukét hajtják – 
nincs két egyforma közhely.

Egy-egy szemlesütés,
egy-egy kétes félgondolatot göndörítő hanglejtés:
mind dermedt pillanat,
összegyűjtöm ezeket jégkockákba,
majd belekeverem vizembe, melyet szesz
nemigen szennyez.


Tisztán érzem a koktélok, a felhabzó hangsúlyok, 
olajok, vélemények közötti függő viszonyból fakadó
habkönnyes melankóliát.

A nyárnál reszketegebb évszak nincs.

Csak szavak

Ezek csak szavak.
Ma is visszaharap megannyi 
öblös meggyőződés-falat.
Minden szótár csak hajlong
a Normának.
Elhitetik magukat
világrend végtagjait rángatva.

Biztosan formálnak?

Ezek csak szavak,
embereket használó szavak.
Egy íjból sorvad szavak minden nyila,
a hitből, miszerint a jelentés sebezhetetlen.


Szándék mi lehet? Mi lehet?
Hangerőben a tömegtudatú tömeg – 
nyomot hagyó gügye gyűlölet,
Tiszta égnek,
felhőnézéseknek
már megint befellegzett.
Változatlanul gyönyörködtet 
szavak hatásának képeslapja, 
melynek hullámképébe ringatják 
magukat a stabilan szédültek.


Imhol, itt csámcsog
a mindennapi hóhér, 
amott jóllakat egy-egy
mindennapi eretnek.

Tövis-eső kit talál el?
Mindegy:
ígyis-úgyis elered.

A szó csak lenyomat, 
alapja alaptalan.
Önmagában nem lehet vad.


Ó, mindig
a térd, a talp, a törzs,
a nyak, és bordó árnyékaik
csak a fantáziatöltetek,
Sosem a homlok,
Még úgy sem az újraíró csavarok.

Kinek szava jelentősebb? 
Mindig a Nagybetűsség a tét.
A győztes sémakerethez dörgölőzhet.

Minden hevület, minden ’elég’.
Az izgalom ideát a vérforraló, vérfagyasztó, 
a vér-rögvest megragadható.
A rév túl lagymatag,
A vér sem pezseghet attól, ami
szín, forma, darab
nélkül való.

A felhabzás, a borzongás
sem eredeti, átéléssel teli.
Káoszharmat nem érinti
megfáradt utak képzet-ösvényét.
Ahol kicsengések kukucskálnak
valós ágak mögül,
és parazita fogalmak sütkéreznek
létjogosultságuk 
irigyszín fényében,
tolonghat ott az „és pont!”-gyom, 
nemlétező találmány
a kérdőjel-gereblye.


A kollektív vászon képeket
láttat mindig, mozgóképtelenné
válik majd az ítélet, 
és minden cselekedet,
amelynek szikrája mindig csak szó.

Hogyhogy újra megtörtént?

Művi, monoton.
Mindig az utolsó.

Ahol békeunalom van,
ott nincsenek szavak,
csak kollektív jelszarvak 
villogó táblái után 
kába hévvel kajtató csörték.


Ezek csak szavak
képlékeny facsarlat, 
ha mögötte a Gondolat
remeteségtől retteg.

Ezek csak szavak.
Önteremtő egyének 
nem reszketnek egy-egy 
"Hajrá-úgy van"- sugárért.
Ezek csak szavak.
Önteremtő egyének
egyszer úgy döntenek:
magánytanítványokká válnak
önmagukért – újszerű
egymásért.

Azok tényleg csak szavak,
lehet illúzió
farizmatikus formájuk,
nem lázítanak, 
nem vezetnek, 
nem tipornak le.

Nem akarhatják, 
hogy a Gondolat ne létezzék.

Csak akkor zendülnek, 
ha úgy esik, hogy őket
a Föld tudatos lényei
valahogy kiejtsék.

2025. nyár

Jelentéktelenek

Ki birtokolni akar,
nincstelen, függő, elveszett.
Ki saját képére vak,
annak mindene vetített.

Ki leigázni szeret,
lététől retteg, tudata vér.
Ki megszab, annak szava
nem több puszta szájremegésnél.

Ki tekintélynek hajbókol,
visszhangja ketrec... ketrec...
Ki Nagyocskákat lefetyel,
az bármit megtesz...megtesz.

Ki úrnak hívatja magát,
kicsinyességnek otromba szobra.
Kinek szenvedtetés vágya,
arra csak egyszer nevet rá sorsa.

Ki nevével fülleszti
a frissülésre termett teret
Nem élettelen, nem holt.
Lényegében meg sem született.


2025. nyár


Kávé

Elképzellek titeket.
Körvonalatok rajzoljátok ide.
Újfent ismerős sziluett.
Miért is ne lehetnétek e világból valók?


Prekoncepciók talplenyomatos lápjában
térdig gázolva mindennapos
az iszonyat.
Megdöbbent még, ha megdöbbenek,
mire kel fel a Nap
nap mint nap;

Hányszor, hányféleképpen lehet még
kifacsarni kollektívumból a tudatot.
Amorf ingerek gennyzivatara azonban
már nem vizem,
nem is szomjazom elismerésre.

Félelem fogán tükröződni
nem látom önmagam,
egykedvű falamon csak annak festéke fog,
aki önmagát is alkotja.

Ahol a társas lélek szenvedtetés,
ott az enyészet mikroszkópja mögött
minden egyes részecskén szörnyülni
a végsőkig nem lehet.
Az emészthetetlen enyészet eszméje
körbejárható szobor lett.
Szemét nézem, és nem szédülök.

Társas mázak salak-sallangjával
nem ragacskodunk egymáshoz.
Az elszenvedés főterén
közönséges tömbökhöz fohászkodnak
átlaggroteszk tudatállapotú
kimerevedettek.

Akit mindez nyomaszt, érint,
ezentúl
rögtön felismeri azt,
akivel rímel.
Ők azok, akik találkoznak.

Nem vagyok vezér, sem követő.
Tapsviharban nincsenek arcok,
főarctalanok gyengesége nem rémít.

Abban a kapcsolódásban
hátuknál összenőtt vezetők
és vezetettek
  mivel a szembenézés képtelennek tűnik –
önmaguk saccolt képmására
önösítik le a másikat.
Félve a széthúzottságtól
  különállóság híján –
lehúzások aranyérmes napjait élik.

Pár gondolatlépéssel a Hold alatt,
Ti, újak,
itt vagytok. Különös maskarákban
legcsupaszabbak, nyújtózkodó neuronágak
izzó rengetegében születettek:
kávészín-hangú
férfigurák: semleges-újak. Kávéidő-hangú nőfigurák:
semleges-újak.
Dekonstruktőrei
vagytok Ti a szemmel láthatóan is
elmúlónak.
Ezek elmélkedő éjszakák,
hajnalba ábrándulhatatlan éjszakák – nem vesznek
monoton maszkba,
ahogy telik az élet.

Elképzelem, elgondolom, mégis tudom:
egyre többen látnak hasonló álmot.
És egyre kevesebben hagyják félbe hangulatát,
igazságát reggel az első korty
után.

2025. tavasz